Gyanús körülmények között hunyt el Moszkvában Bethlen István

2025. február 8. 17:05 ArchívNet, Múlt-kor

Seres Attila: "Aligha lesz bárki is Magyarországon, aki sajnálni fogja ezt az embert": Bethlen István oroszországi "dossziéinak" története (1992-1994). II. rész című tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 24. évfolyamának 1. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.

A második „dosszié” története

A Bajcsy-Zsilinszky Társaság 1992. november 10-i levelében megfogalmazott kérés, amit Antall József személyesen tolmácsolt Borisz Jelcin orosz államelnöknek, eredetileg nem arra irányult, hogy orosz részről engedjenek betekintést olyan orosz levéltári dokumentumokba, amelyek eloszlatják a ködöt Bethlen István szovjetunióbeli fogva tartásáról és sorsáról, hanem arra, hogy tegyék lehetővé az egykori magyar miniszterelnök földi maradványainak a hazahozatalát.

1992–1993-ban azonban az új és még meglehetősen fiatal orosz államiság szerveit reprezentáló vezetők maguk sem tudtak semmilyen kézzelfogható információval szolgálni arról, hogy mi történt Bethlen Istvánnal közel fél évszázaddal korábban, érthető, ha nem tudtak arra naprakész és adekvát módon válaszolni, hogy hogyan bántak vele a szovjet állam represszív szervei, miután a Szovjetunióba hurcolták, hogyan és milyen körülmények között hunyt el, és hol temették el. Ehhez az orosz illetékeseknek is bele kellett ásniuk magukat a levéltárak mélyébe.

Nyilván nemcsak a Bajcsy-Zsilinszky Társaság és a magyar kormány volt kíváncsi ezekre a válaszokra, hanem a magyar társadalom is. Elég plasztikusan jellemzi a helyzetet a Moszkvai Magyar Nagykövetségnek az előző részben közölt 1992. december 28-i jelentése, amelyben leszögezték, hogy az úgynevezett első „dosszié” anyagát orosz részről a magyar külképviselet kifejezett sürgetésére, „többszöri megkeresésére” állították össze és adták át a nagykövetség képviselőjének.

Ebből az iratkollekcióból kiderült az egykori magyar miniszterelnök halálának dátuma, a halálának konkrét egyészségügyi diagnózisa, illetve az a nem érdektelen tényező, hogy a halálhírét a szovjet diplomácia hivatalos jelleggel közölte a kormányt reprezentáló Göngyösi János külügyminiszterrel. Azt azonban nem, hogy hol kell keresni a földi maradványait.

A Rudolf Pihoja által a magyar újságírók előtt említett orosz tárcaközi ad hoc bizottság munkája keretében a külügyi dokumentációban folytatott kutatással párhuzamosan folyt az Állambiztonsági Népbiztosság anyagának a célirányos feltárása a jogutód szerv, az Oroszországi Föderáció Állambiztonsági Minisztériumának archívumában is. Nanovfszky György moszkvai nagykövet a Külügyminisztériumnak küldött 1993. május 19-i táviratában arról jelentett, hogy addigra már ebben az irattárban is kiválogatták a Bethlen Istvánra vonatkozó okmányokat, a nagykövet értesülései szerint azokat eredetileg Viktor Barannyikov orosz állambiztonsági miniszter személyesen szerette volna átadni tervezett budapesti útja során.

Egészen bizonyos, hogy orosz részről a kutatással és az iratválogatással február végéig végeztek, ugyanis egy másik nagykövetségi táviratból az is kiderül, hogy Barannyikov hivatalos magyarországi látogatását magyar részről már február 2-ra előkészítették, és eredetileg 1993. március elejére várták volna őt Budapesten. A magyar fél a találkozót mégis lemondta, és az őszre halasztására tett javaslatot. A rendelkezésre álló magyar külügyi iratanyag nem ad választ arra a kérdésünkre, hogy magyar részről miért mondták vissza az orosz miniszter tervezett budapesti útját. Az okok kiderítése a téma szempontjából irreleváns, ugyanakkor a látogatás elmaradásának annyi konzekvenciája mégiscsak lett, hogy az orosz állambiztonsági szervek által kiválogatott irategyüttes átadásának folyamata ezzel egy rövid időre megtorpant.

Az utókor történésze inkább egy másik meghökkentő mozzanat miatt gabalyodhat bele az események hálójába: Nanovfszkynak az Állambiztonsági Minisztériumban folytatott május 19-e előtti megbeszélése során felajánlották, hogy 6000 dollárért eladnak neki egy Bethlen Istvánra vonatkozó szovjet titkosszolgálati dokumentációt. Úgy vélem, a nagykövet hivatali, jogi és etikai szempontból is helyesen járt el azzal, hogy nem kívánt élni azonnal a lehetőséggel, és feltételt szabott a kérdés későbbi megfontolásához. Egyrészt feltételezem ugyanis, hogy saját zsebből nem szerette volna fedezni a „portéka” horribilis ellenértékét.

Másrészt komoly aggályokat szülhetett Budapesten, hogy a magyar diplomácia hivatalos exponense önhatalmúlag költségvetési forrásokat áldoz bizonytalan eredetű orosz levéltári iratokért. Ebből kifolyólag az is teljesen logikusnak tűnik, hogy Nanovfszky az erről folytatott további egyeztetéseket egy iratlista összeállításához kötötte, hiszen a körülmények gyanús egybejátszása miatt joggal feltételezhette azt, hogy ugyanazt akarják neki „elsózni”, amit eredetileg hivatalos keretek között akartak átadni a magyar kormány képviselőjének. Célszerűbbnek látta inkább, hogy a magyar kormány, annak ellenére is, hogy elmaradt Barannyikov látogatása, hivatalos úton szerezze meg az orosz részről a vizit idején átadásra szánt, de a látogatás lemondása miatt az orosz fél birtokában maradt – és gyanúja szerint a neki nem hivatalos úton felkínált dokumentációval teljesen azonos – iratgyűjteményt.

Erre a táviratra hivatkozva kérte fel június 9-én Marinovich Endre, Antall József miniszterelnök kabinetfőnöke Bába Ivánt, a Külügyminisztérium helyettes államtitkárát, hogy készítsenek el egy levéltervezetet a kormányfő számára. A tervezet el is készült, ugyanakkor a levél elküldésére már nem került sor, az események előrehaladtával az teljesen okafogyottá vált.

Seres Attila: "Aligha lesz bárki is Magyarországon, aki sajnálni fogja ezt az embert": Bethlen István oroszországi "dossziéinak" története (1992-1994). II. rész című tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 24. évfolyamának 1. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.