Egy modern Rómeó és Júlia történettel tarolta le a zenei és filmvilágot a West Side Story

2017. szeptember 25. 16:06 MTI

A történeten, melyet Shakespeare Rómeó és Júlia című színműve ihletett, 1949-ben kezdett el dolgozni Jerome Robbins koreográfus, Arthur Laurents drámaíró és a zeneszerző Leonard Bernstein. Az akkor még csupán „zenés színháznak” nevezett mű, East Side Story munkacímmel egy katolikus ír és egy zsidó bevándorló család konfliktusát mutatta be Manhattan Lower East Side városrészében húsvét-pészah idején. Akkoriban azonban mások is dolgoztak fel hasonló témát, ezért félretették a tervet.

Laurents hat évvel később került újra kapcsolatba Bernsteinnel, akivel ismét elővették a Rómeó és Júlia-sztorit, és a munkába bevontak egy fiatal, viszonylag ismeretlen dalszövegírót is Stephen Sondheim személyében. Abban az időben az újságok címoldalán gyakran szerepeltek a latin bevándorló fiatalok bandaharcai, ez adta az ötletet, hogy átírják az immár West Side Storyra átkeresztelt darabot. A konfliktus eltérő etnikai hátterű bandák között robban ki, a fiú egy „bennszülött”, ír-lengyel származású banda tagja, a korábban zsidó Mária pedig Puerto Ricó-i bevándorló lett. A helyszínt Manhattan egyik zsúfolt negyedébe tették, a híres erkélyjelenet egy hátsóudvar tűzoltólétráján játszódik. Ismét megkeresték Robbinst, aki fellelkesült a gondolattól, hogy vérpezsdítő latin zenére is koreografálhat. A történet alakítása során Laurents komoly nehézségekbe ütközött, mert kerülnie kellett a durva szavakat, és az akkori szlenget sem akarta használni, hogy a szöveg ne avuljon el. Végül sikerült irodalmi igényű, a bandák nyelvét mégis megidéző szöveget alkotnia.

A történetben két egymással rivalizáló banda szeretné megszerezni a környék feletti uralmat. A pattanásig feszült helyzetben küszöbön áll a háború a Jets, a második generációs bevándorló fehér tinédzserek és a Cápák, a Puerto Rico-i emigráns fiatalok között. Ilyen körülmények között szeret egymásba a Jets egyik alapítója, Tony és a Cápákat vezető Bernardo húga, Maria. Szerelmük azonban – akárcsak Rómeó és Júlia történetében – tragédiába torkollik.

Az előadás 1956 végére szinte teljesen elkészült, de a producer az utolsó pillanatban meggondolta magát, mert ellentmondásosnak találta a darabot. Mások se akartak a helyére lépni, Sondheim végül egyik barátját, Harold Prince producert kereste meg, aki – miután Bernstein és Sondheim egy bérlakásban eljátszott neki néhány dalt – vállalta a feladatot, de ragaszkodott a költségek lefaragásához. A Columbia lemezcég is sokáig habozott, hogy elkészítse-e a zenét tartalmazó albumot, amely aztán milliós példányszámban kelt el, és az ötödik helyig kapaszkodott fel a Billboard listán.

A szereplők kiválasztása is nehéz volt, mert a színészeknek kiválóan kellett táncolniuk és énekelniük, emellett tizenéveseknek kellett látszaniuk. Tony szerepét Laurents eredetileg James Deannek szánta, de mire a próbák megkezdődtek, a színész már meghalt, így Larry Kert lett a kiválasztott, Maria szerepére pedig Chita Riverát szerződtették. A musical műfaját megújító produkcióban addig példátlan számú és hosszúságú táncbetét szerepelt, Bernstein komplikált, intellektuális, már-már operába hajló zenéje nemcsak a közönséget, hanem a zenészeket és a szereplőket is komoly kihívás elé állította.

A darabot 1957. augusztus elején játszották Washingtonban és Philadelphiában, majd 1957. szeptember 26-án a New York-i Broadway Winter Garden színházában sor került a hivatalos premierre. A kritikusok az egekbe magasztalták a modern Rómeó és Júlia-történetet, a darab két év alatt 732 előadást élt meg, mielőtt országos turnéra indult, majd 1960-ban még 249-szer játszották. A West Side Storyt hat kategóriában jelölték a színházi Oscar-díjnak tartott Tony-díjra, amelyet Robbins a koreográfiáért, Oliver Smith a díszletért meg is kapott. A művet Európában 1958-ban Manchesterben, majd a londoni West Enden mutatták be, 1980-ban és 2009-ben ismét a Broadwayn újították fel, s ez utóbbi produkció újfent Tony-díjat kapott, az előadás zenéjét tartalmazó albumot pedig Grammyvel díjazták.

A musical Robert Wise és Robbins rendezte filmadaptációja 1961-ben készült el Natalie Wooddal és Richard Beymerrel a főszerepben. A producerek még azt is fontolgatták, hogy Tony szerepére Elvis Presleyt vagy Warren Beattyt kérik fel, Mariának pedig Audrey Hepburnt képzelték el, de ő nemet mondott, mert várandós lett. A film képi világa, a koreográfia, a táncosok teljesítménye máig lenyűgözi a nézőket, nem véletlenül: a táncfelvételek előkészítése három hónapig, a forgatás fél évig tartott. A film kedvéért a zenét és néhol a szöveget is átdolgozták, a két főszereplő dalait profi énekesek (Marni Nixon és Jimmy Bryant) adták elő. Az alkotást 11 kategóriában jelölték Oscar-díjra, tízet haza is vitt, amivel kivívta magának a minden idők legtöbb Oscar-díjjal kitüntetett filmmusicalje rangot, és akkor először fordult elő, hogy a legjobb rendező díját ketten vehették át. A West Side Story filmváltozata a magyar nézőkhöz 1973-ban jutott el.

A zenés darabot idehaza elsőként Vámos László állította színpadra 1969-ben, az előadás a Budai Parkszínpadon, majd a Fővárosi Operettszínházban aratott óriási sikert. Legutóbb 2015-ben Novák Péter rendezte meg az Erkel Színházban, 2017. júniusban a BFZ TérTáncKoncertjén a darabból készült Szimfonikus táncokat adtak elő gyerekek.