Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából XIV.
2023. január 25. 10:56 Múlt-kor
„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.
1943. január 26.
I.
A város halottnak tetszett.
Az elképzelhetetlen hideg letörölte a kiáltásokat a szájakról. Élet jelei sehol, csak a század zörejei hallatszanak. Kicsit vékonyodott a köd, nagyobb tárgyakat 30-40 méterről is meg lehet különböztetni.
Fény sehol! Szokatlan volt, hogy itt nem égnek házak, raktárak. Tágas utcához értünk. Be, be, a közép felé, döntöttem. A széleken nagyobb a veszélyesség!
Leállítottam a menetet, 20-30 házat hagytunk már el. Zavarit szólítottam:
–Zörgessenek be ezekbe a házakba, üresek-e?
Kis idő múltán jelentette a szolgálatvezető, hogy katonákkal vannak tele a házak.
Folytassuk a menetet!
Meg se kérdeztem, hogy milyen katonákkal vannak tele a házak? Természetesnek vettem, hogy magyarok. Esetleg németek?
Vajon milyen része lehet ez a városnak, ahol most járunk? Bosszantott a tájékozatlanság.
Csak mentünk össze-vissza lépéseinkkel, átfagyott lelkünkkel. Aggasztott, hogy a hideg fokozódott! Az elszállt ködök helyett hideg folyt valahonnan a talpunk alá. A szállást kereső katonák pedig sorra jelentették, hogy a házakba egyetlen ember sem fér be, tele van mind katonákkal!
–Menjünk tovább! – szóltam Zavarinak.
Talán 100 lépés után megálljt kiáltottam.
–A közeli házakban szállást kell találnunk!
Kezünk-lábunk, mintha egy-egy fadarab lett volna. Rettenetesen szenvedtek a katonák! Parancsokat adtam:
–A lovakat letakarni! A házaknál erélyesebben kell eljárni! Ha kell, fel kell törni az ajtókat! Ha puskatussal nem megy, gránátokkal!
Hallottuk aztán, hogy kegyetlenül döngetik a kapukat, ajtókat. Hallottuk a dühödt kiáltásokat:
–Nyissátok ki, mert betörjük az ajtót!
Nyomatékul verték a tusákkal a deszkákat.
–Belövünk, ha nem nyitjátok!
Lőttek is egyszerre, többen a levegőbe.
Egy ajtó kinyílt, két német ugrott ki rajta. Hadonászva kiabálták:
–Nicht Platz! Nicht Platz! Es ist nicht! [Nincs hely! Nincs!]
Odafutottam.
A helyiségben egymás mellett szorosan, a padlón ülve aludtak a németek. Tenyérnyi hely nem volt, ahová be lehetett volna lépni! A sok ember testmelege, lélegzése felfűtötte a levegőt, a forró pára az arcomat benedvesítette, ahogy álltam az ajtó nyílásában. A levegő annyira elhasznált volt, hogy fuldokolni kezdtem.
–A sok német mind megfúl reggelre – mondtam katonáimnak. –Kutatni kell tovább!
Egy csoporttal házról-házra jártam. Az egyik épületben a magyarok nagyon méltatlankodtak, hogy erőszakkal törtük fel az ajtót.
–Milyen alakulathoz tartoznak?
–Átvonulók vagyunk!
–Hová mennek, és mikor?
–Korocsára vagyunk irányítva, reggel indulunk!
–Ismerik Szügyi ezredes urat?
–Nem! Nem is hallottunk róla!
Támogasd a 
szerkesztőségét!
