Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából II.
2023. január 13. 10:40 Múlt-kor
„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.
1943. január 13.
Amikor virradni kezdett, ijesztő erővel kezdődtek a dörejek. A falusiak is tőlem kérdezték, hogy „mi van arra, keleten?”
–Gyakorlat! – mondtam nekik is.
Legszívesebben visszahajtattam volna Livinszkájára, de nem tehettem, hogy azzal állítsak be az alezredeshez: „Ágyúk dörrenéseit hallottam kelet felől, így visszajöttem!”
Ezért gyors cselekvésbe kezdtem. Beszéltem a sztarosztával, majd fölmentem az iskolába, ahol négy tanítónő tanított. De minthogy a sztaroszta, a tanítónők sem tudtak fegyveres akciókról. Azok a katonák sem jutottak pozitív információkhoz, akik valahogyan értettek-beszéltek oroszul.
A falu mellett egy másik kis település volt, beszélnem kellett ott is a megbízottunkkal.
–Fekete! – szóltam a helyettesemül hozott szakaszvezetőhöz.
–Parancs, hadnagy úr!
–Átmegyünk abba a szomszédos helységbe!
A két település között egy patak húzódott, most be volt fagyva, talán fenékig. A meder fél méter híján tele volt hóval. A hó mind mélyebbre süppedt alattunk, de valahogyan átvergődtünk azon.
–Figyeljen! – szóltam a szakaszvezetőhöz, ahogy átértünk. –Látja ott azt a házat, – mutattam egy saroképületre. –No, ha én abba a házba bemegyek, időnként két-három sorozatot lőjön ki! Ha tíz perc múlva nem lát kijönni engem, rúgja be az ajtót, a lövésre kész fegyverrel aztán meglátja, hogy mit tegyen. De el ne hamarkodjon semmit!
Megindultam a ház irányába, és az ajtó előtt pillanatnyi időre megállva hallottam, hogy több ember szenvedélyesen vitázik odabenn. Kopogtam, és beléptem a helyiségbe. Megdermedtem. Meghűlt bennem a vér, ahogy az ott lévő tíz ember vad tekintetét rámszegezte. Kavarogtak az agyamban a gondolatok, a szemek szúrtak, felhalmozódott gyűlölet pattogott azokból, és fojtogatni kezdtek. Tudtam, ha egyetlen mozdulatot teszek, hogy géppisztolyomat kézbe vegyem, darabokra tépnek.
–Mit mondjak nekik? – töprengtem. De nem törhettem tovább ezen a fejemet, mert ha ezzel eltöltök néhány másodpercet is, elvesztem. Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy megértsem: erős összefüggés van a távoli ágyúdörgés, és ezeknek az embereknek a tanácskozásai között.
Agyam a lebénulás után gyorsan dolgozni kezdett: mégis mondok nekik valamit, aminek a hatása alatt kiléphetek. Kint már a szakaszvezető géppisztolya, meg az enyém, biztonságot jelent.
Arcom görcsös vonásain enyhítettem, s kényszerű mosollyal mondtam:
–Druzsba!
Biccentettem a fejemmel, és kiléptem az ajtón. Nem jött utánam senki, nem lőttek le, mentem, hátra sem nézve, a szakaszvezető felé. Mikor hozzáértem, nyomban kérdőre vontam, hogy miért nem lőtt?
–Miért? – mondta természetesen, –hiszen csak fél percig volt benn a hadnagy úr!
–De ez a fél perc hosszabb volt, mint mióta orosz földön vagyunk! Felért egy esztendővel!
A szakaszvezető nem értette a dolgot, várta a magyarázatot, e helyett rászóltam:
–No, másszunk keresztül ezen a hitvány patakon!
Derékig a hóban, szinte átúsztuk a medret. Míg a lovakhoz értünk, volt időm töprengésre, bár az ölnikész, gyilkos szemeket folyton magam előtt láttam.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
