Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából II.
2023. január 13. 10:40 Múlt-kor
Egy üres házban a lovakkal
Foglalkoztatott a gondolat, hogy a falut elhagyom, és visszatérek a bázisomra. Táplálta ezt az elgondolást a hosszú éjszakától való viszolygás is. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy maradunk. A hosszú út felét beesteledés után lehetett volna megtenni, de az éji út veszélyét nagyon megnövelte a drámai helyzet. Megerősödött az a nézetem, hogy jobb lesz a faluban csendesen eltölteni az éjszakát.
A lovak egy elhagyott lakás két helyiségében lettek elhelyezve, ropogtatták a száraz gabonaszalmát, amit szintén üres házak tetejéről bontottak le a katonák.
Erős léptekkel közeledett az est, s úgy éreztem, mintha most korábban jönne. Kiálltam az épület elé. Bent 13 katonám, és a legényem heverésztek a zsupon [kévébe kötött rozsszalma], kint két őr cirkált megadott parancsok szerint.
Néztem az őröket, s közben felvetődött, vajon hogyan reagálnának, ha most rájuk lőnének? Meg is kérdeztem az egyiktől, hogy mi lenne akkor?
–Szitává lőnék mindenkit, – válaszolta.
Cigarettáért szóltam be a legényemhez. Rágyújtottam, és jó célként az ajtó előtt fújtam a füstöt. Kelet felől még mindig hallatszottak a detonációk, bár mind sötétebbé vált az idő. Gondolataim elapadtak, merevedett szemekkel néztem a homályba burkolódzó falut.
–Szakaszvezető! – kiáltottam be félerősen az ajtón.
Nyomban megjelent a böszörményi fiú, s már is adtam a parancsokat:
–Azonnal szegezzék be az ablakokat, az ajtó elé is állítani kell valami golyófogókat, asztalokat, vagy effélét.
–Igenis!
Sarkon fordult, és bement az épületbe.
Nem jó parancsot adtam, – morfondíroztam, hisz nem áll rendelkezésre se deszka, se szeg, se ütőeszköz. Ám kis idő múlva, az épület végétől baltacsapások hallatszottak, majd az ablakoknál püfögtek a csapások. Fél óra sem telt el, már jelentette a szakaszvezető, hogy a parancsot végrehajtotta.
Besötétedett. A legényem pompás fekhelyet készített szalmából, s unszolt, hogy egyek valamit.
–Maga tudna most enni, János? – kérdeztem a napkori fiút.
–Inkább innék, hadnagy úr!
–Hát igyék, ha arra vágyik, de adjon a cimboráinak is, – értettem ezen a katonákat.
Nekem töltött először, azután a szakaszvezetőnek. Megvártam, míg mindenkinek öntött, csak ezután emeltem fel a kupát:
–Koccintsanak magyarosan! Jöjjön ide Fekete, koccintson velem!
Nemcsak a szakaszvezető jött, de mindenki, s az ivókupákat összekocogtattuk.
Talán a szesz hatására is a katonák beszélgetésbe kezdtek, de 10 órára ritkábbak lettek a szavak, gyér álom lepett meg mindenkit, belesüppedtünk a vágyakozó emlékezések éjjelébe. Mert már igazi Szarmata, 40 fokos dermesztő éjszaka van! Elhallgattak a dörejek, olyan csend ülte meg a környéket, mintha lélegzetet sem vett volna a falu. Kint az őrök patkós bakancsainak sarkai kopogtak a fagyon, benn a lovak ropogtatták a szalmát. A falakon árnyékok táncoltak, s úgy véltem, hogy a hozzánk settenkedő, a velünk maradni akaró szenvedések vibrációs árnyai azok.
A hosszú éjszaka feszültséggel volt tele, a „mi lesz, hogy lesz” gondolatok befúrták magukat az agyamba, ráültek a szememre, melyek ha be is csukódtak egyszer-egyszer, még egy picinyke alváshoz sem voltak elegendők. Nem voltak zajok, de minden nesz, mintha óriások csapása alatt nőtt volna nagyra. Néha felálltam, és járkáltam a lovak mellett, mert fáztam a tábori takaró alatt. Hallgattam a bakák horkolását-szuszogását, a lovak prüszköléseit. Ébren voltam minden váltáskor.
A szakaszvezető is csak 8-10 perceket aludt, aztán felült, cigarettázott. Éjfél lehetett, amikor szólt a katonáknak, hogy terítsenek pokrócokat a lovakra.
Erdélyi Béla hadnagy január 13-án is lejegyzett egy verset:
Hősi utóvéd harcok
Visszarendeltek a Bázisra,
a parancs vaskos, mint a téli éj,
mely fenyeget rideg rémeivel.
Vissza, vissza! Gyors menettel
el kell hagyni a harci árkokat,
el kell szakadni az ellenféltől,
találkozunk majd az Oszkol előtt,
hol a partokon még fehér a hó:
–Riadó, riadó!
Koszosak, tetvesek vagyunk, az éj
közepe rettegett hidegével
apatikus köpenyt terit reánk,
talpunkon fagy marakodik az
ott rekedt kis halódó meleggel.
Fel, fel szakaszok! A puskát vállra!
Fáj, vagy nem fáj, lép a láb erősen
holnap 10-re a Bázison leszünk!
Akikben van még kis élet, erő,
akik még nem adták fel a reményt,
kik még erősek, harcolni tudnak
és van még virtus a vérerekben:
vissza az Oszkolhoz! Leállitjuk
ott a győzelmes orosz sereget,
hősi utóvéd harcokat vivunk. –
kusszon magasra a hadi lobogó:
–Riadó, riadó!
1943. január 13.
Verho Soszna
Támogasd a 
szerkesztőségét!
