Az erdők védelme iránt az állam érdeklődését a bányászat és a kohászat érdekei keltették fel. Az első magyarországi erdőrendtartást I. Miksa adta ki 1565-ben a királyi bányavárosok és a kohászatot szolgáló kamarai uradalmak számára. A 19. századig tudatos erdőgazdálkodás szinte csak ezeken a területeken folyt. A magánerdők hasznosítását inkább az `erdőélés` jellemezte: az épület- és tűzifa vágása mellett egyenrangú jelentősége volt az erdei legeltetésnek, a makkoltatásnak. Az erdők túlnyomó része a földesurak birtokában volt, jobbágyaikat azonban megillette az ún. faizási és legeltetési jog. Mária Terézia 1770-ben életbe léptetett erdőrendtartása inkább ismeretterjesztő, tanító célzatú volt, mintsem kötelező szabályozás. Az erdők szakszerű kezelésének szükségességét a birtokosok csak a 19. század első felében ismerték fel; jelzik ezt az 1791-1812 között született törvények is. Az 1807:XXI. tc. az erdők felügyeletét a megyék kötelességévé teszi, a pusztuló erdőket zár alá vehetik, sőt, végső esetben le is foglalhatják, bárkié legyen is az. Ugyanebben az évben indult meg a selmecbányai Bányászati Akadémián a felsőfokú erdészeti képzés. Az erdők védelmének gazdasági jelentőségét a parasztság is ismerte: erről tanúskodnak a 18-19. századi székely falutörvények is.