Telkes jobbágyoknak azokat a parasztokat nevezzük, akik a jobbágyi szolgáltatások fejében (pénz- és terményadó, robot- és ajándékkötelezettség) a földesúrtól telket vagy résztelket kaptak használatra. (A 16. században még a parasztság többségét, a 19. század elején már csak kisebbségét alkották.) A belső telket a házhely és a mellette fekvő kert alkotta, a külső telek a szántóból, rétből állt; mindezekből a fél, illetve negyedtelkes jobbágy az egész telkesének felét, negyedét birtokolta - gyakran többet, mint amennyi egy más természeti adottságokkal rendelkező faluban az egész telkes gazdának volt. A jobbágyok részesültek a falu közös erdejéből, nádasából, legeltethettek a közlegelőn. A teleknagyságot 1767-ig, Mária Terézia úrbéri rendeletéig nem rögzítették, de országos átlagban fél telekhez 6-7 hektár szántóföld, 3 hektár rét tartozott, az ehhez szükséges igaerdő négy ökör vagy ló volt. (Ezenkívül a gazda disznót, juhokat, baromfit tartott.) A 18. században azonban egyre növekedett a zsellérek száma. A század elején a parasztság egynegyede, az 1760-as években már 35 százaléka volt zsellér, azaz olyan parasztember, akinek nem volt jobbágytelke. Vagy azért, mert az adott falu már "telített volt", és nem jutott neki jobbágytelek, vagy pedig azért, mert a zsellérnek nem volt elegendő igásállata egy résztelek megművelésére. Óriási különbség volt azonban a saját házukban lakó, ún. házas zsellérek és a házatlan zsellérek között. Ezeket alzselléreknek is hívták, s más portáján fizetség vagy munka fejében húzták meg magukat. A zselléreknek is lehetett bérelt vagy felesben, árendában művelt földje, még inkább szőleje, vagy erdőt, lápot irtottak. Némelyik házas zsellér nem is élt rosszabbul, mint negyed telket művelő jobbágytársai. A házatlan zselléreket viszont már mindenki a szegény sorsú falusiak közé számította.