Saját korának hőse: 165 éve halt meg Lermontov
2006. július 27. 15:00
Százhatvanöt éve, 1841. július 27-én hunyt el Mihail Jurjevics Lermontov, az orosz költészet Puskin utáni korszakának egyik legnagyobb képviselője, a Korunk hőse című regény szerzője.
Skót ősök és katonai nevelés
Moszkvában született Jurij Lermontov kapitány és Marija Arszenyjeva házasságából. A családi legenda szerint a családnak skót ősei voltak, állítólag a Shakespeare Macbethjében felbukkanó Thomas Learmont lovag, a varázsló és költő is közéjük tartozott. Lermontov anyja korán meghalt, a hároméves gyermeket a céltudatos és kemény anyai nagyanya vette magához, aki a szintén fiatalon elhunyt apának nem engedett beleszólást a nevelésbe. A vézna és beteges gyermek a penzai kormányzóságban fekvő Tarhaniban kitűnő iskoláztatásban részesült, francia, német és angol házitanítói voltak. Betegsége miatt nagyanyjával gyakorta megfordult a kaukázusi gyógyfürdőhelyeken, s az egzotikus táj maradandó élményt jelentett számára.
1827-ben Moszkvába költöztek, ahol Lermontov a Moszkvai Egyetemhez tartozó nemesi kollégiumban folytatta tanulmányait. Korán felébredt irodalmi érdeklődése, elsősorban Puskint és Byront tekintette példaképének. Ekkoriban írta meg, még Byron stílusában, a Cserkeszek és A kaukázusi fogoly című elbeszélő költeményeit, s ekkor született A démon című művének alapgondolata is, melyen tíz éven keresztül dolgozott. 1830-ban a kultúra és szellemi élet az akkortájt legpezsgőbb központjának számító Moszkvai Egyetem hallgatója lett. Itt született az Egy különös ember című színműve, mely a diáktársadalom jellegzetes gyűlöletét tükrözi a cári önkényuralom és a jobbágyság intézménye iránt. 1832-ben egyik tanárával támadt összetűzése miatt távoznia kellett az egyetemről. Szentpétervárra ment, ahol a tisztiiskola növendéke lett. Az iskola elvégzése után, 1835-ben zászlósként a Carszkoje Szelo-i testőr-huszárezred soraiba lépett.
Fiatal tisztként ideje legnagyobb részét a fővárosban töltötte, az arisztokrácia köreiben mozgott. Élményeit az Álarcosbál című drámájában írta meg, de a darabot a cenzúra háromszori átdolgozás után sem engedte színre vinni. Ekkor bontakozott ki mély, ám viszonzatlan vonzalma is Varvara Lopuhina iránt, amely egész életében elkísérte, s több művében is felbukkant. 1837 januárjában mélyen megrázta Puskin halála, az alkalomra írott A költő halála című ódájában szenvedélyes vádbeszédet fogalmazott meg a költőt halálba üldöző társadalomról. A vers kéziratokban terjedt, s mivel utolsó sorait a cenzúra nyílt forradalmi felhívásnak értelmezte, I. Miklós cár a Kaukázusba száműzte Lermontovot. Nehéz, de érdekes szolgálat várt rá: beutazta a Kaukázus városait, járt a hegyekben, megismerkedett az itt élő dekabristákkal, s a grúz értelmiség kiemelkedő tagjaival.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
