Számos nehézséggel járt a mezőgazdaság szocialista átszervezése
2024. december 14. 17:05 ArchívNet, Múlt-kor
A másodi k világháború utáni Magyarországon az egyik legsürgetőbb feladat a gazdaság helyreállítása volt.Ebből a célból olyan intézkedésekre került sor, amelyekkel az állam beavatkozott a magántermelésbe és élelmiszerelosztásba, s amelyek még a hadigazdálkodás eszköztárából származtak: a kötelező beszolgáltatás és a jegyrendszer két jellemző módszere volt a szabad kereskedelmet korlátozó gazdaságirányításnak, miközben a szabadpiacon való kereskedelmet felváltotta a tervgazdálkodás.
Luka Dániel: Terv és piac: Agrárszabályozási dilemmák az ötvenes évek közepén című tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 24. évfolyamának 4. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.
A kötelező beszolgáltatás és a jegyrendszer korlátozta az eladásra és megvételre szánt mezőgazdasági termények és termékek mennyiségét, minőségét és árát. Mindezzel együtt szűkültek a piac és a magánkereskedelem keretei, a kommunista diktatúra létrejöttével pedig a gazdaságpolitika állandó eleme lett a tervgazdálkodás. A mezőgazdasági termelvények fixáras kötelező állami átvételével az iparba áramlott mind a beruházások, mind pedig a szabad munkaerő egy része is.
A szabadpiaci adásvétel lehetőségét tovább csökkentette a kereskedelem államosítása és a magánkereskedelem felszámolása. A tanácsrendszeren belül mezőgazdasági, begyűjtési és kereskedelmi osztályokat hoztak létre. A termények begyűjtéséért nagyrészt az Élelmezési/Begyűjtési Minisztérium felelt, de a beadási, szerződtetési és felvásárlási tervek kidolgozásában és végrehajtásában több országos hatáskörű szerv is közvetlenül érintett volt. Így például a Szövetkezetek Országos Szövetsége (SZÖVOSZ) és a felügyelete alá tartozó földművesszövetkezetek, a Földművelésügyi Minisztérium, az Élelmiszeripari Minisztérium és természetesen az Országos Tervhivatal.
A központi élelmiszerkészlet képzéséhez különböző módszereket alkalmaztak, így például a szabadfelvásárlást és a szerződéses termelést/felvásárlást. A begyűjtés ebből adódóan egy nagyon komplex szerkezetű rendszert eredményezett, amelynek csupán egyik eleme volt a terület utáni kötelező terménybeszolgáltatás.
A magyar központi készletképzés és gazdálkodás a sztálini érában rendkívül vegyes volt. A szovjet-orosz minta a termények kötelező beadásával, rekvirálásával kezdődött, folytatódott a terményadóval, illetve az új gazdasági politika (NEP) során alkalmazott különböző „decentralizált” módszerekkel (szerződéses termelés, állami és szövetkezeti felvásárlás) kiegészülve a tömeges kollektivizálás csúcspontján bevezették/folytatták a kötelező beszolgáltatást.
A kialakult válságos helyzetre tekintettel nem csak a háztáji gazdaságot engedélyezték a kolhozcsaládok számára, hanem a kolhozpiacot is, amelyen mind a kolhoz, mind pedig a kolhozcsaládok háztáji termékeit értékesíthették a kötelező beadás teljesítése után.
Bizonyos mezőgazdasági termények esetében az állam felvásárlási monopóliumot vezethetett be, hogy biztosítsa a közellátást. Ha a jogszabály az állami monopóliumot ugyan nem írta elő, a beadási kvóták, a termelési szerződések és az állami és szövetkezeti felvásárlás kombinációja mégis ilyen helyzetet teremthetett, hiába volt lehetőség arra, hogy a megmaradt felesleget vagy terménytöbbletet a termelő a szabadpiacon értékesítse.
Sőt, az állam a szabad eladást átmenetileg részlegesen vagy teljesen fel is függeszthette. Továbbá, élelmezési válság esetén szintén bevethető volt olyan jogi, adminisztratív vagy egyéb gazdasági intézkedés, amely gyakorlatilag megbénította a piacot és a szabad áruforgalmat. Szintén érdemes figyelembe venni az ideológiai hátteret is, a marxizmus-leninizmus sztálinista-dogmatista értelmezését, amelyre a kommunista párt vezetése elméletben támaszkodott.
Mindhárom említett készletképzési módszer tervszámokon alapult. A kötelező beadást kvótákban, birtokkategóriánként állapították meg évente. A szerződéses termeltetés által főként ipari növényeket, magvakat termesztettek az élelmiszeripar számára, elvileg önkéntes alapon.
A szerződtetés tervei és a termelési szempontok azonban sok esetben nem voltak összehangolva a kötelező beadással. A központi készletek elsődleges forrásává a kötelező beadás vált, amely teljesítése 1952-re gyakorlatilag megelőzte a magántermelők, de sokszor még a termelőszövetkezetek fejadag és a vetőmag szükségletét is.
Luka Dániel: Terv és piac: Agrárszabályozási dilemmák az ötvenes évek közepén című tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 24. évfolyamának 4. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.