Manapság a tenisz az egyik legnépszerűbb sport. Milliók nézik a tornákat a tévéközvetítésekben, tízezrek a helyszínen, de sokan gyakorolják szabadidejükben is. Néhány évtizeddel korábban azonban szinte csak a leggazdagabbak űzték, ezért sokan úgy vélik, hogy még mindig a kiváltságosok szabadidős tevékenysége.

Szerva tenyérrel

Ha a régmúltban keressük a tenisz lehetséges elődjét, akkor meg kell említenünk az ókori trigont, amely vélhetően egy háromfős ügyességi sport volt. Bár nem sok információnk maradt fenn róla, az ismert, hogy a résztvevők háromszög alakban álltak fel, és az egyik kezükkel dobták, a másik kezükkel pedig elkapták a labdát. Azt is tudjuk, hogy egynél több labdával játszották, amelyeket messzire hajítottak, és összegyűjtésükre labdaszedőket is alkalmaztak.

A következő ebben a sorban a la soule, amelyet a VIII. században dél-franciaországi keresztény szerzetesek lestek el az Ibériai-félszigetet meghódító móroktól. A játék szabályai egyszerűek voltak: egy bottal kellett a labdát a falhoz csapkodni. A szerzetesek között állítólag annyira elterjedt, hogy már-már a betiltás fenyegette. Mindenesetre a fennmaradt források szerint ez még elsősorban csapatsport volt.

Ha azonban az igazi őst kell megneveznünk, akkor nem kell ennyire messzire mennünk az időben és térben, csak az észak-franciaországi kolostorok belső udvarában játszott jeu de paume-ig. Az elnevezést szabadon úgy fordíthatjuk le, hogy „játék tenyérrel”. (A latin palma szó tenyeret jelent). Ekkoriban ugyanis még nyújtott tenyérrel és puszta kézzel ütötték vissza a labdát az ellenfél térfelére. Később már elterjedtek a vastag kesztyűk is.

Persze a késő középkorig ez a játék is alaposan megváltozott. A játékteret eleinte csak egy vonallal választották ketté, a XV–XV. századtól kezdve viszont már kötelekkel, amelyeket csípőmagasságban feszítettek ki, azokra pedig hálót szereltek, hogy alatta ne lehessen átütni. Ebben az időszakban jelentek meg a battoir nevű, rövid nyelű faütők, majd később a fa- vagy csontkeretű változatok, amelyekre drótot vagy bélből készült húrokat feszítettek ki. Ezek már emlékeztettek a manapság használatos teniszütőre.

A labdák sem úgy néztek ki, mint napjainkban: sokkal nehezebbek lehettek, tekintve, hogy eleinte homokkal vagy földdel, sőt fémforgáccsal töltötték meg őket, később állati szőrt vagy emberi hajat használtak erre a célra, amelyet kötözött vagy varrott bőrrel vettek körül.

A szabadtéri játékteret aztán szép lassan felváltották a fedett sportcsarnokok, olyannyira, hogy jeu de paume pályából 1596-ban csak Párizsban már kétszázötvenet írtak össze. Ugyanakkor a Párizson kívüli parasztok és a munkások továbbra is a longue paume-t űzték, ami tulajdonképpen annyiban tért el az előzőtől, hogy nem építettek neki fedett pályát.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. nyár számában olvasható.