Talán kevésbé ismert, hogy a hazai ellenreformáció vezéralakjának nemcsak a protestánsokkal folytatott hitvitákban kellett helytállnia, de a pápai udvarban is komoly küzdelmek vártak rá. Esztergom érseke a szentszéki missziója során kimagasló politikai érzékről tett tanúbizonyságot, s ezzel egy időre az európai diplomácia fontos szereplője lett.

Pázmány Péter ügyes politizálásának köszönhetően a Habsburgok magyarországi trónutódlása 1618-ban problémamentesen lezajlott. II. Ferdinánd megválasztása, majd megkoronázása a magyar Szent Koronával messzemenően beváltotta az esztergomi érsek személyéhez fűzött római reményeket. Két évvel korábbi kinevezését ugyanis V. Pál pápa a Habsburg-utódlás zökkenőmentessé tétele érdekében támogatta a Jézus Társasága heves ellenállásának dacára. Az egyházfő még abban is közreműködött, hogy különféle kánonjogi trükkökkel kijátsszák a jezsuiták egyházi javadalombirtoklását és közéleti szerepvállalását tiltó magyar törvényeket. (A tét nem volt kicsi, hiszen végül a cseh korona hasonló problémáinak megoldatlansága szolgált gyutacsul a fél Németországot elpusztító harmincéves háború 1618. évi kirobbanásához.)

Érdekek a bíbor mögött

Hasonlóképpen elsősorban nem vallási, hanem politikai motivációkat fedezhetünk fel Pázmány egyházi karrierjének következő állomása, a bíborosi kalap elnyerése mögött. Tizenhárom évvel esztergomi érseki kinevezése után, 1629-ben lett a pápaválasztó testület tagja. Ez csak részben tulajdonítható annak, hogy a Szent Kollégiumban az olasz tagok egyre nagyobb többségbe kerültek. Bíborosjelöltjei kiválasztásában ugyanis az új uralkodó, II. Ferdinánd (1619–1637) birodalmi és itáliai szempontokat részesített előnyben. Pázmány csupán 1626-ban került fel a császári névsor végére, nyilvánvalóan az 1625-ös soproni királyválasztó országgyűlésen szerzett érdemei miatt. III. Ferdinándot (1637–1657) – még apja életében – nagyobb ellenállás nélkül választották az akkor még protestáns többségű rendek Magyarország királyává. Államfői „nominálás” nélkül a kor szokásai szerint a pápák a nem olaszok közül jószerével senkit sem tüntettek ki bíborral, és ebben VIII. Orbán (1623–1644) igencsak következetesnek bizonyult. Esztergom érsekének kreációjára a Mantova ellen háborút indító, s ezzel az Egyházi Állam érdekeit veszélyeztető Habsburgok iránti gesztusként került sor 1629 végén. A lépés elsősorban a bécsi békepárt pozícióinak erősítését szolgálta, és összhangban volt a további osztrák–spanyol itáliai térnyerést megakadályozni igyekvő pápai külpolitikával. Ám a mantovai konfliktus gyors véget értével, majd a svéd hadba lépéssel megváltozott politikai helyzetben az esztergomi érsek hamarosan választani kényszerült bíborosi esküje és alattvalói hűsége között.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. tavasz számában olvasható.