Sztehlo Gábor gyermekmentő tevékenysége a holokauszt árnyékában
Sztehlo Gábor hősies kiállása ihlette Radványi Géza Valahol Európában című filmjét, amelyben róla mintázták a főszereplő alakját is. Szobra található a Deák téren, több utca is viseli a nevét. Önzetlen és kivételes embermentő munkáját emléktábla hirdeti három városunkban is, 1972-ben pedig a Magyarországon tevékenykedők közül az elsők között kapta meg a Világ Igaza címet. „Aki megment egy embert, egy egész világot ment meg” – mondja a Talmud. Sztehlo Gábor mintegy 2000 közvetlen életveszélyben lévő embernek, többségükben gyermekeknek nyújtott menedéket, alakját és tetteit mégis csak kevesen ismerik.
A holokausztirodalom hagyományosan négy különböző csoportra osztja a zsidó népirtás áldozataival kapcsolatba kerülőket. E felosztás alapján megkülönböztetjük az áldozatokat, az elkövetőket, az embermentőket, valamint a szemlélőket, más néven a kívülállókat. Sztehlo Gábornak az üldözött gyermekek felé fordulása azért sem nevezhető mindennaposnak, mivel evangélikus lelkészként egy tipikusnak nevezhető szemlélő/kívülálló (bystander) helyzetből lépett a tettek mezejére, és számos veszélyt vállalva vette ki a részét a budapesti zsidó gyerekek mentéséből. A bevallottan apolitikus, napilapokat nem olvasó, kizárólag pasztorációs tevékenységet folytató és az egyház ügyeivel foglalkozó lelkipásztor 1944 tavaszán, a német megszállást követően szembesült azzal, hogy zsidó honfitársait közvetlen életveszély fenyegeti.
Finn modell Nagytarcsán
A Felvidékről származó Sztehlo család férfi tagjai nemzedékek óta evangélikus lelkészként tevékenykedtek, Budára 1864-ben érkeztek, ahol egy időre megszakadt az apáról fiúra szálló lelkészi hivatás: Sztehlo Gábor nagyapja és édesapja szakítva a családi hagyományokkal jogi pályára lépett, és – részben előnyös házasságkötéseik révén is – szép lassan a felső középosztály meghatározó tagjaivá váltak. Az 1909-ben született Gábor édesanyja, a svájci gyökerekkel rendelkező Haggenmacher Márta az ország egyik legvagyonosabb nagyiparos családjából származott.
A tehetős, részben német anyanyelvű családban felnövő Sztehlo gyermekek tehát tipikusnak mondható, felső középosztálybeli környezetben töltötték ifjúkorukat. Közülük Gábor a soproni evangélikus gimnázium, majd a helyi teológiai kar elvégzése után visszatért családi gyökereihez, és a lelkészi hivatást választotta. Egész pályafutására, hivatására, társadalmi szemléletére döntő hatást gyakorolt az 1931–32-es finn ösztöndíja, amely során megismerkedett a hitélet megújítására és a peremre szorult, szegénysorsú finn parasztság felemelésére összpontosító finn protestáns modellel, annak gyakorlatával.
Hazatérve az új-hatvani gyülekezetet vezette, majd 1935 és 1942 között Nagytarcsán volt lelkipásztor, ahol a finn példa megvalósításán fáradozott: kezdeményezésére 1938-ban nyitotta meg kapuit az adományokból létrehozott népfőiskola a parasztifjúság vallási nevelésére és gazdasági oktatására. Sztehlo 1944-ig tartó bystander attitűdje azzal is magyarázható, hogy hét évig tartó nagytarcsai missziója során kizárólag evangélikus szlovák és római katolikus magyar lakosokkal érintkezett, a településen egy zsidó származású lakos sem élt, így a kizárólag helyi munkájával és céljaival elfoglalt lelkész a mindennapokban nem észlelte az egyre radikálisabb antiszemita fellépéseket.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2023. tél számában olvasható.