Az 1904. évi általános vasutassztrájk nyomán, hogy ennek ismétlődését megelőzzék, állandóan napirenden volt: mondják ki a vasutasok közalkalmazotti jogi státusát. Ez történt meg az 1907-ben a Vasúti Szolgálati Rendtartásról intézkedő XLIX. törvény révén. A valóságban azonban a vasutasok többsége (négyötöde) munkásként élő alkalmazott volt. A világháborút megelőzően 158 ezer főt számláló vasúti alkalmazottból 10 ezer a tisztviselői állomány létszáma, ezek 40%-a dolgozott kedvezőbb fizetést nyújtó központi igazgatás kötelékében. A MÁV legfelső alkalmazotti csoportja, mintegy 200 fő, a társadalmi elithez tartozott. Az "úr" megszólítás járt ki további 5000 vasúti hivatalnoknak, akik egyértelműen középosztályi státust élveztek, s 4500 volt a magasabb állású altisztek száma, akik az átlagos kispolgári életet élhették. A pályamunkások, vasúti szolgák és alacsonyabb beosztású altisztek tízezrei képezték a vasutas munkások tömegeit. A MÁV-alkalmazottak, bár szigorúan hierarchizált, katonás munkarendben éltek, élvezték a közintézmény védelmét, a velejáró szociális gondoskodást. A MÁV születésétől hangsúlyozottan nemzeti intézmény, ahol 1872-től kötelező az állam hivatalos nyelvének a használata.