A náci Németország második világháborús sikereinek egyik alapja a gyors, koordinált csapatmozgásokon alapuló „villámháború” taktikája volt, amelynek segítségével akár a nagy túlerőben lévő, ellenséges csapatokat is megadásra kényszeríthették. E gyors, összehangolt műveletek egyik zálogát az első világháború végén Arthur Scherbius által feltalált rejtjelező gép, az Enigma jelentette, amely az ellenség által befogható rádióadásokkal szemben jóval biztonságosabb kommunikációs csatornát nyújtott

A szerkezet különleges rotormechanizmusa a begépelt betűket más betűkre cserélte, ezek gépelés közben felvillantak a billentyűzet felett. A felvillanó betűk lejegyzésével készült el a titkos üzenet, amelyet Morse-jelekként való továbbítása után csak egy (másik) Enigma-gépbe betáplálva lehetett megfejteni. Hogy tovább nehezítsék az ellenség dolgát, meghatározott időközönként (általában naponta) egységes parancs szerint átállították a gépek rotorjait.

Az eszközt a német haditengerészet fejlesztette tovább 1926-ban, majd rendszerbe állította a hadsereg és a légierő is. A szövetségesek hasonló szerkezettel nem rendelkeztek, és a németek a háború végéig meg voltak róla győződve, hogy az ellenség képtelen dekódolni az Enigmán keresztül továbbított üzeneteket.

Valójában már korábban megindult a titkos fegyver térdre kényszerítése: a Lengyel Rejtjelbizottság matematikusai 1932-ben rájöttek az Enigma alapvető működési elvére, azonban a pontos szerkezetét nem ismerték, így a befogott üzeneteket nem tudták megfejteni. Segítségükre volt azonban egy német kém, aki egy adott időszak rejtjelkulcsait a franciákon keresztül eljuttatta hozzájuk. Az ekkoriban elfogott üzeneteket meg tudták fejteni, és saját „dublőr” Enigma-gépeket is építettek.

 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2022. ősz különszám számában olvasható.