Régi budai szüretek
Ha manapság végigtekint az ember a budai lankákon, nehezen tudja beleélni magát abba a világba, amikor a tájat Promontortól Óbudáig szőlő borította. Pedig nem volt az olyan régen: csak az 1880-as évek közepéig kell visszamennünk. Addig így volt. Ha még régebbre nyúlunk, eljutunk a Sirmiumban (ma a vajdasági Szávaszentdemeter) született Marcus Aurelius Probus római császárig, akinek a szó szoros értelmében a leggyümölcsözőbb intézkedése az volt, hogy meghonosította a szőlőtermesztést Pannonia provinciában.
Onnantól csak háborúk, jégverések és aszályok akadályozhatták meg a Kárpát-medence szőlőművelésre alkalmas vidékeinek népét abban, hogy fáradhatatlanul kapáljon, metsszen, szüreteljen, majd borát jóízűen megigya.
A becses vörös
Buda környékén már II. Géza és III. Béla idejében a szőlő rovására irtották az erdőket, a tatárjárás után pedig IV. Béla kiváltságokkal igyekezett siettetni az újratelepítést. Hinnénk, hogy a török időkben ez a kultúra visszaesett, de nem. A híres utazó, Evlija Cselebi, aki ugyan elég könnyű kézzel bánt a számokkal, de a léptékben aligha tévedett sokat, hétezer szőlőskertet emlegetett Budán, megdicsérte az aranyszínű, édeskés, csípős helyi borokat, és még azt is megtudjuk tőle, hogy ezeket „gyertyás házakban”, senkhanékban mérték. A csak estére megnyíló, gyertyafényes kocsmákat elvileg a gyaurok kedvéért engedélyezték, hiszen az igazhitűnek tiltva volt a borivás ‒ azzal az apró engedménnyel, hogy úton levő ember viszont fogyaszthatott belőle. A mi derék törökjeink közel százötven évig átutazóként határozták meg magukat, a probléma ilyeténképpen megoldódott.
A hódoltság után ránk telepedett Habsburgok pontosan felmérték, milyen értéket rejtenek a budai dombok: a császári kamara egyik legfőbb gondja volt, hogy mihamarabb szőlőhöz értő telepesekkel népesítse be a jobb partot. A Rajna-vidéki németek mellett megjelentek a rácok, akik nemcsak a fejükben-kezükben lévő tudást, hanem a saját kedves fajtáikat is magukkal hozták: az addig uralkodó fehér szőlők helyét átvette a kadarka, ez a közismert hungarikum. A „budai vörös” mai tudásunk szerint egy kétharmad kadarkából és egyharmad kékfrankosból álló cuvée volt, megtámogatva némi fekete csókaszőlővel.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2022. ősz számában olvasható.