A XX. század utolsó két évtizedében a populáris kultúra és a politika viszonya finoman szólva is meglehetősen ellentmondásos volt. Az 1980-as években a világ vezető politikusaival szemben éles kritikákat fogalmaztak meg népszerű előadók, és megakoncertek sora hívta fel a figyelmet Afrika éhező gyermekeire vagy az emberi jogokra. A 1990-es berlini, A Fal című koncert a hidegháborús korszak lezárását jelképezte, de egyszerre „nyitánya” is lett annak az évtizednek, amelyben a zene nyelvén szólaltak meg a hazafias érzelmek, majd újra a háborúellenes hangok. Mindeközben egy pacifista „hippiből” az Egyesült Államok elnöke lett, a brit miniszterelnöki bársonyszékbe pedig egy egykori rocker ült be.

Alapvetően pangással indultak üzleti szempontból az 1980-as évek. Az 1979 nyarán bekövetkezett újabb olajárrobbanást több évig elhúzódó világgazdasági válság követte, és ezek a folyamatok értelemszerűen a zenei életben is erőteljesen éreztették hatásukat. Ráadásul a zeneipar ellen dolgozott a demográfia is, hisz a mindenkori célközönséget jelentő 15–25 éves korosztály száma érezhetően csökkent.

Zenei szempontból mégis meglepően színes és pezsgő időszaknak lehettünk tanúi. Az óceán mindkét partján kifulladni látszott a diszkó, és hódított az újhullám; Angliában a posztpunk, Amerikában a hardcore hozott friss impulzusokat; ekkortájt kezdett belendülni a szintipop, a sötétebb tónusú gótikus rock, a noise rock és a ska revival; megerősödtek a múlt újraértelmezői, és felbukkantak az új tradicionalisták. Majd az évtized derekán az Egyesült Államokat elöntő újabb brit invázió ellenhatásaként megszületett a mainstream pop új királya (Michael Jackson), királynője (Madonna) és hercege (Prince). Mindez azért is figyelemreméltó, mert korábban a pop világában a legnagyobb sikereket a fehérek és a férfiak aratták. Michael Jackson, Madonna és Prince fordított ezen a trenden.

Végletes kritika

Ha a politika felől közelítünk, Nagy-Britanniában a legfontosabb fejlemény, hogy 1979 májusában Margaret Thatcher megérkezett a Downing Street 10.-be, és egészen 1990-ig a szigetország miniszterelnöke maradt. A kompromisszumokat nem ismerő, megegyezésre, megbékélésre vagy nagylelkűségre elvétve hajló Vaslady kíméletlen konzervatív politikája ellen pedig időről időre kikeltek a popvilág harcosabb művészei. Hol finomabban, hol szarkasztikusabban. Volt, aki csak lelépésre szólította fel (English Beat: Stand Down Margaret), volt, aki az 1982-es falklandi háború áldozatait kérte rajta számon (Crass: How Does It Feel [To Be The Mother Of A Thousand Dead?]), és volt olyan is, aki egyenesen nyaktiló alá küldte volna (Morrissey: Margaret On The Guillotine).

Másfél évvel Thatcher hatalomra jutása után az Egyesült Államokban is bekövetkezett a konzervatív fordulat: a republikánusok jelöltje, Ronald Reagan legyőzte a hivatalban lévő demokrata Jimmy Cartert. A hollywoodi színészből lett politikus szakított elődje konszenzusra épülő politikájával, ismét fegyverkezési versenybe kezdett a Szovjetunióval. Nem utolsósorban pedig szorosan együttműködött a britekkel. A popkultúra – Margaret Thatcherhöz hasonlóan – vele sem bánt kesztyűs kézzel.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2021. tél számában olvasható.