Az Essex bálnavadászhajó katasztrófája
A nappalok „meghosszabbítása”, vagyis a világítás elterjedése a kora újkor egyik sajátos fejleménye volt. Mára hozzászoktunk az elektromos áram nyújtotta fényhez, ám évszázadokon át, egészen a XIX. század közepéig a bálnaolaj volt a lámpák energiaforrása. Emiatt a korábban csak egyes, a tengerhez közeli kultúrák (inuitok és más amerikai őslakosok, koreaiak, baszkok) által űzött bálnavadászat a világ vezető országaiban is elterjedt. A XVIII. század végére az újonnan függetlenedő Amerikai Egyesült Államok vált a legnagyobb hatalommá e területen, különösen a Massachusetts állambeli Nantucket és New Bedford városokból futott ki sok hajó.
Szűkülő vadászterület
Az 1799-ben vízre bocsátott Essex a kor többi bálnavadászhajójához hasonlóan egyre távolabbi utakra kényszerült az Atlanti-óceán bálnaállományának (simabálnák és hosszú szárnyú bálnák) folyamatos csökkenése miatt.
A karibi térség és Afrika nyugati partjai után már a Csendes-óceánon folytatták a vadászatot. Ekkoriban azonban a fő célpontjaik az ámbráscetek voltak. Ennek két oka is volt: a több kis csónakot használó vadászati módszerrel ennél nagyobb bálnákat már nem tudtak elejteni, valamint különös értéket képviselt az e fajból kinyerhető, úgynevezett spermacetolaj. Ezt az átlagos bálnazsírtól eltérő anyagot, amely meggyújtva különösen fényesen ég, a ruha- és a gyógyszeriparban is felhasználták.
Az Essex 1819. augusztus 12-én indult utolsó, végzetes útjára. A George Pollard kapitány parancsnoksága alatt álló hajón 21-en tartózkodtak, a Dél-Amerika nyugati partjainál lévő „vadászterületre” tartó utazásukat két és fél évnyire tervezték. Mindössze két nap után egy erős szél magával ragadta a hajó egyik vitorláját, s a vadászcsónakok közül kettőt széttört. Pollard ennek ellenére az út folytatása mellett döntött. Brazília partjai közelében elejtették első ámbráscetjüket, amivel némileg javult a társaság hangulata és morálja.
Öt hét múltán, 1820 januárjában megkerülték a Horn-fokot, ezután tavasszal és nyáron eredményesen vadásztak, miközben Dél-Amerika nyugati partja mentén észak felé haladtak. Szeptemberben kikötöttek a Quitói Királyi Audiencia (a mai Ecuador) területén lévő Atacamesnál, itt a Henry de Witt nevű férfi elszökött, s ezzel a legénység létszáma 20 főre csökkent.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2021. ősz különszám számában olvasható.