A felvidéki vármegyék és Csehszlovákia létrejötte
1918. október 28-án megalakult az első Csehszlovák Köztársaság, melyhez a nemzeti érzelmű szlovák elit a turócszentmártoni nyilatkozat megfogalmazásával két nappal később csatlakozott. E történelmi fordulópont az összes, tizenhat észak-magyarországi vármegyében élő állampolgár addigi életét s egyúttal jövőbeli perspektíváit is gyökeresen átalakította. Míg az új állam a régióban többséget kitevő szlovákság számára megteremtette saját nemzeti intézményrendszerének alapjait, a magyar és a német lakosság az akaratán kívül, egyik napról a másikra kisebbségbe került. Ezzel párhuzamosan az addigra nagyrészt a magyarságba asszimilálódott zsidó közösségek is válaszút elé kerültek. A világháború lezárását ugyan az egész társadalom üdvözölte, a történelmi Magyarország területi feldarabolását és az új államba történő beilleszkedést a régió lakói többféleképpen élték meg.
Megszálló rendteremtők
Miközben a felvidéki közösségeket Károlyi Mihály őszirózsás forradalmának kitörése, az egyre fokozódó közellátási problémák és nem utolsósorban a katonák frontról való tömeges hazatérésének kezelése kötötte le, a csehszlovák katonai egységek 1918 ősze és 1919 januárja között jelentősebb ellenállás nélkül birtokba vették Magyarország északi vidékét. A megszállásra a társadalom nagy része átmeneti kényszermegoldásként tekintett, amelytől a helyi közigazgatások vezetői is elsősorban a rend fenntartásának biztosítását remélték. A magyar hadsereg frontról hazatóduló katonái ugyanis október végétől fosztogatni kezdtek a városokban és vidéken egyaránt, s hozzájuk elégedetlen civilek is nagy számban csatlakoztak. A nép haragjának nemcsak jegyzők, hanem gyakran földesurak és zsidó kereskedések is áldozatul estek. A legkezelhetetlenebbé Eperjesen vált a helyzet, ahol az október 31-i népgyűlés tömeges fosztogatásba torkollott, melyet követően elrettentésként másnap 41 katonát és 2 civilt végeztek ki a Fő utcán, a katolikus és az evangélikus templom közötti téren. A szlovák közemlékezetben később csak „eperjesi zendülés” néven elhíresült eset a többi város számára elsősorban azzal a felismeréssel járt, hogy külső segítség nélkül egyre nehezebben akadályozható meg bármiféle rendbontás vagy erőszakos cselekmény.
Széles körű ellenállás
1919 januárjától a csehszlovák állam képviselői fokozatosan nekiláttak az új közigazgatás bevezetésének, amely az első pillanattól kezdve minden szinten komoly káderhiánnyal küzdött. Ugyan a Szlovák Nemzeti Tanács az összes hivatalban lévőt felszólította a csatlakozásra, vagyis elméletben lehetővé tette a folytonosságot, a gyakorlatban azonban a városi törvényhatóságok makacs ellenállásával volt kénytelen szembenézni, amelyek 1918 őszén szinte kivétel nélkül kiálltak Magyarország területi egységének épsége mellett. Mindezek ellenére 1919 tavaszára a felvidéki vármegyék élére új, rendszerhű zsupánokat neveztek ki. Nem volt senki a régi főispánok közül, akit Vavro Šrobár, a Szlovákiáért felelős teljhatalmú miniszter a tisztségében meghagyott volna. A változások aztán hamar elérték az alsóbb szinteket is. Pozsony és Kassa polgármesterének, Kumlik Tódornak és Blanár Bélának a helyére Kánya Richárd és Vladimír Mutňanský került. Azoknak a magyar állami köztisztviselőknek és közalkalmazottaknak, akik maradni kívántak, hűségesküt kellett tenniük a néhány éve még csak politikai elképzelésekben létező csehszlovák államra.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2020. nyár számában olvasható.