„A város romjai úgy hevertek előttünk, mint a tenger közepén hajótörést szenvedett bárka, amelynek árbocai eltörtek, neve eltűnt, legénysége elpusztult, és senki sem tudja, honnan érkezett, kié volt, milyen sokáig volt úton, és mi idézte elő pusztulását” – írta egykoron, a XIX. század derekán John Lloyd Stephens Copánról, a hondurasi maja városról. Ugyanezt éreztem a guatemalai dzsungelben, a legmagasabb (77 méter magas) El Mirador-i piramis tetején. Ahogy Stephens, úgy én sem készültem majakutatónak. De 2005-ben első pillantásra rabul ejtettek a guatemalai tikali piramisok. Azután olvastam Jared Diamond Összeomlás című könyvét. A kulturális és a nyelvi összeomlás régóta foglalkoztatott. Ezt próbáltam megértetni a magát majának valló guatemalai Alfonsóval, a német származású Ulffal, a francia matróz Miguellel, a miszticizmusra hajlamos román Bogdánnal, miközben hat napig gyalogoltunk a guatemalai őserdőben El Mirador csaknem kétezer éve elhagyott és csak alig száz éve előbukkant maja városa felé. A végtelen őserdőből kikandikáló piramisok tetején vártam a hajnalt, s onnan néztem a naplementéket. Visszarántott a valóságba, amikor a civilizációtól legtávolabbi ponton észrevettem, hogy a külön erre a célra vásárolt túracipőm talpa mintha leválni készülne. Szerencsére kibírta.

Nappal meleg, éjjel hideg

El Mirador a máig ismert legmagasabb maja piramissal Guatemala és Mexikó határán fekszik az őserdőben. A terület sík, és a hatalmas fák közül kikandikáló néhány emelkedésen kívül (ami szinte bizonyosan piramis) csak a végeláthatatlan dzsungel látszik. Óriási területen nincs egyetlen település sem. El Miradorba nem vezet út, csak gyalog járható be a hatalmas őserdő. Hat napon át gyalogoltunk a hatalmas fák alatti ösvényeken, olykor gyökerekben, kövekben megbotolva. Helyi vezetőnk Alfonsó volt, aki elég kemény tempót diktált, és kísért bennünket négy öszvér: az egyiken a holmink, a másikon az élelem, a harmadikon az ivóvíz, és a negyediken Vittoria, a szakácsnő. Virradatkor keltünk útra, kutyagoltunk, egy-egy pihenőben Vittoria szendvicset készített, gyümölccsel kínált. Délután érkeztünk meg a táborhelyre. A táborhely: egy óriási fekete műanyag ponyva alatt sátrak, tűzhely; távolabb kezdetleges illemhely, mosdó. Az illemhelyet meg lehet szokni, bár különös, amikor a hideg hajnalon gőzölög a budi. El Miradorban a mosdó egy felfüggesztett vödör, melyből kis csapon lehet hideg vizet engedni a fejünkre. Nagyon kevés a víz, a száraz évszakban egy-egy főre fél vödör víz jutott. El Miradorban éjjel eleredt az eső, a helyi segítők rögtön igyekeztek összegyűjteni. Szerintem azt ittuk a következő napokban, igaz, mi óvatosságból beledobtunk víztisztítót.

Hat nap alatt száz kilométert gyalogolva öt maja várost jártunk be: El Tintalt, El Miradort (mely összekapcsolódik La Muertával), Nakbét, La Floridát. Nem érintettük Waknát és Iknalt, arra az utak állítólag járhatatlanok. A városok nagy része nincs feltárva, legföljebb egy-egy piramis, szakrális hely van félig-meddig kibontva, restaurálva. El Miradorban komoly ásatások folynak, hiszen ott tíz éve találták meg az eddig ismert legrégebbi maja frízt, amely Ixbalanque és Hunapu istenek fürdését ábrázolja. Jó volt nekik, nekünk csak fél vödör víz jutott. Akárhol mentünk – egy ideig a nyílegyenes „maja főúton” –, mindenhol ember alkotta szabályos „alakzatokat” (struktúrákat) láttunk, vagyis beigazolódott, hogy az egész dzsungel tele van maja emlékekkel. Nappal meleg volt, éjjel hideg. El Miradorban nagyon hideg. Az összes nálunk lévő göncöt fölvettem (több alsónadrág, több póló, tréningfelső, viharkabát), és még akkor is vacogtam. Hajnali négykor kimenekültem a jégveremből. A szabadtéri konyhánál már égett a tűz, s a fényében megpillantottam Alfonsót, Vittóriát és az öszvérhajcsárt, ők is nagyon fáztak. Rögtön kínálták a teának, kávénak való forró vizet: Caliente, caliente, mondták, mert soha egyetlen szót nem voltak hajlandók mondani más nyelven, csak spanyolul.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2019. tél számában olvasható.