Törékeny előkelőség – miért hitték a nemesek évszázadokig, hogy testük üvegből van?

2017. december 14. 13:51

I. Lajos bajor király legfiatalabb lánya, Alexandra Amália hercegnő a Wittelsbach-dinasztia egyik legműveltebb tagjának számított a 19. század közepén. Felnőtt életét egy müncheni apácakolostorban élte le, amelynek apátnője is volt egyben. Termékeny írónak számított és több angol, illetve francia nyelvű művet fordított németre. Az intelligens lány azonban már egészen fiatalak korától kezdve meglehetősen különcnek is számított. Mániákusan foglalkozott azzal, hogy mindig tiszta legyen és kizárólag fehér ruhákat hordott. Legkülönösebb tévképzete azonban messze túltett mindezen.

23 éves volt, amikor családjának feltűnt, hogy Amália a szokásosnál is furcsábban viselkedik. A lány lassan, szinte lábujjhegyen kezdett közlekedni a palota folyosóin, gondosan ügyelve arra, hogy semmihez ne érjen hozzá, míg az ajtófélfák között csak oldalazva volt hajlandó áthaladni. Amikor megkérdezték tőle, miért teszi mindezt, a hercegnő részletesen elmagyarázta, hogy mivel gyermekkorában egészben lenyelt egy üvegből készült versenyzongorát, óvatosan kell mozognia, hogy az ne törjön össze benne.

Bármilyen hihetetlennek tűnhet, Amália esete korántsem számított egyedülállónak. Az üvegdelúziónak nevezett pszichés betegség ekkor már évszázadok óta sújtotta Európa nemeseit és olyan neves tudósok is foglalkoztak vele műveikben, mint René Descartes vagy Robert Burton. A tévképzet számos különböző formában jelentkezhetett, így voltak, akik úgy vélték, hogy egész testük, mások szerint csak egyes testrészeik voltak üvegből. Egyaránt osztoztak azonban a félelemben, hogy testük bármikor összetörhet és ezt mindenképp igyekeztek elkerülni.

Az üvegdelúzió leghíresebb áldozata minden bizonnyal VI. Károly francia király volt. A mindössze 11 évesen trónra került fiatal uralkodó ambiciózus tervekkel látott neki a kormányzásnak. Amikor elég idős lett, magához ragadta a hatalmat az országot addig helyette igazgató korrupt régensektől és haladó szellemű tanácsadói segítségével reformok sorát igyekezett végrehajtani. Károly hamarosan elnyerte a „hőn szeretett” melléknevet, az utókor azonban mégis inkább az Őrült Károly néven szokta emlegetni.

A fiatal király ugyanis 1392-től fokozatosan egyre súlyosabb mentális zavarok jeleit mutatta. Erőszakos őrjöngések és depressziós időszakok jellemezték életét, máskor pedig meg volt győződve róla, hogy teste teljes egészében üvegből van. A széttöréstől való félelmében megtiltotta, hogy bárki hozzáérjen, vastag takarókkal burkolta be magát és volt, hogy órákig mozdulatlanul feküdt. Ruhájába speciális vasbordákat helyeztetett, hogy ezzel védje üvegszerveit a külső behatásoktól.

A 16. században II. Fülöp spanyol király és IV. Henrik francia király orvosa is beszámolt munkájában egy meg nem nevezett királyi családtagról, aki bár nagyon művelt és ékesszóló emberként ismert környezete, meg volt róla győződve, hogy ő valójában egy üveg váza. Az illető egy szalmaágyon fekve töltötte szinte minden idejét, így védve magát az eltöréstől. Egy orvosa végül megelégelte és egy drasztikus eszközhöz folyamodott a névtelen királyfi meggyógyítása érdekében.

Egy nap lángra lobbantotta a szalmaágyat, majd gyorsan kívülről bezárta a szoba ajtaját. A kétségbeesett üvegember előbb segítségért kiáltozott, majd kezével dörömbölni kezdett az ajtón, könyörögve, hogy engedjék ki. Orvosa az ajtó túloldaláról ekkor elégedetten kérdezett vissza, hogy mégis hogy tudja úgy ütni az ajtót, hogy közben nem törik össze a keze. A lélekben ekkorra már bizonnyal összetört férfi erre már csak ennyit felelt: „Nem hiszem, hogy egy üveg váza vagyok, csak a legnyomorultabb minden ember között…”

A középkortól kezdve egészen a 16-17. századig számos hasonló esetet jegyeztek fel, amikor egyesek úgy vélték, hogy kezeik, lábuk, fejük vagy éppen a szívük volt üvegből. Hasonlóan Amáliához és a névtelen királyfihoz, az üvegdelúzió áldozatai gyakran voltak nagy intelligenciával megáldott nemesek vagy akár tudósok is. A jelenség kutatói ezért ma már úgy vélik, hogy az üvegdelúziót elsősorban a betegek melankóliája okozhatta. A magas társadalmi rangú és az azzal járó kiemelt, nyilvános szerepkört betöltő emberek így eme téveszme révén fejezték ki, hogy mennyire sebezhetőnek és törékenynek érzik magukat belül a mindennapokban. Testük üveg mivoltának hangoztatása így akár egy segélykiáltásnak is felfogható, amellyel saját magánéletüket igyekeztek visszaszerezni.

Érdekes lehet megvizsgálni azt is, hogy miért az üveg vált ezen emberek fixációjának tárgyává. A középkorban és a kora újkorban az üveg még erősen luxuscikknek számított és egzotikus mivolta okozhatta vonzóságát. Ezt bizonyítja az is, hogy más korokban más anyagokkal tér vissza ez a probléma. Így már az üvegdelúzió megjelenése előtt ismerünk olyan történeteket, amikor valaki úgy gondolta, hogy agyagcserépből van a teste, míg a 19. században megjelentek azok, akik a korszak új anyagát, a betont nevezték meg, mint a testüket felépítő anyagot. Napjainkban a modern technológia tölthet be hasonló szerepet, így például sokan arról vannak meggyőződve, hogy a kormányzat titokban mikrocsipet ültetett a fejébe, hogy ezzel ellenőrizze a cselekedeteit.