Korzikán született, 16 évesen lett tüzérhadnagy. A forradalom alatt Toulon ostromában tűnt ki, s tábornok lett, majd 1795-ben leverte a monarchisták felkelését. Sikeres olasz és egyiptomi hadjáratát kihasználva 1799-ben visszatért Franciaországba, ahol államcsínnyel megdöntötte a Direktóriumot, s első konzul lett. Hatalmának megszilárdítása után 1802-ben először örökös konzullá választatta magát, majd 1804. május 18-án császár lett. A koronázásra 1804. december 2-án került sor, VII. Pius pápa jelenlétében. Egész uralmát a francia-angol hatalmi vetélkedés befolyásolta, a hegemónia megszerzését szolgálták háborúi is, amelyek során Európa nagy részét leigázta. Oroszországgal azonban nem bírt, hadserege csaknem elpusztult, majd 1813-ban a lipcsei `népek csatájá`-ban sorsdöntő vereséget szenvedett. Ekkor lemondott a trónról, Elba szigetére száműzték. Innen 1815-ben visszatért, s ún. `száznapos uralma` alatt ismét megszerezte a hatalmat. 1815. június 18-án azonban a szövetségesek a waterloo-i csatában döntő vereséget mértek rá, s ezután immár végleges száműzetés következett Szent Ilona szigetére, ahol hat év múlva gyomorrákban meghalt. A modern kor egyik legnagyobb hadvezére és politikusa volt. Megszilárdította a tőkés társadalmi rendet, létrehozta a polgári igazságszolgáltatás rendszerét, rendezte az állam és az egyház viszonyát. Egész más Európát hagyott maga után, mint amilyen az ő előtte volt. Életművének jelentős része fennmaradt, és tovább élt a földrész későbbi történelme során.