Az első világháború után számos európai országban alakult ki vezérkultusz, ez alól Magyarország sem volt kivétel. A hasonló kurzusokban kiemelt szerepe van az ünnepléseknek.

A vezérkultuszok közös jellemzője, hogy a mindenütt fellépő válságok leküzdését a politikai közösség tagjai a saját maguk közül kiemelkedett, kiemelt vezértől várják. Annak érdekében, hogy igazolják a kiválasztott alkalmasságát, azt, hogy miért őt, és csakis őt érdemes az adott népnek követni, egy szelektíven konstruált, irracionális vonásokkal is rendelkező vezérimázst hoztak létre, végeredményben a kultusz alanyának képességeit és tetteit nagyították fel. Ezt a képet elsősorban az első ember személyéhez kötődő jeles évfordulók – születés- és névnapok, kiemelkedő tetteinek jubileumai – alkalmából, évről-évre, rendszeresen, idővel már ritaulizált formában, különféle kultuszépítési eszközök felhasználásával közvetítették a társadalom felé.

A politikai rítusok, ismétlődő cselekvéseiknek köszönhetően, erősítették az adott közösség kohézióját, „bizonyították” a résztvevők egymásrautaltságát és összetartozását, valamint erősítették azt a tudatot, hogy a vezér követése nélkül nehezebben, vagy egyáltalán nem boldogulhat a nép. A vezérbe vetett hit erősítése, képességeinek és tetteinek folyamatos igazolása azonban csak megszilárdult rítusok esetében lehetnek hatékonyak. A Horthy-kultusz megjelenését, főbb üzeneteit és funkcióját az első világháborús vereség és összeomlás következtében elszenvedett nemzeti sérelmek orvoslásának, az elveszített nemzeti nagyság helyreállításának, azaz Trianon revíziójának igénye határozta meg. Ezen ceremóniák közé került, mégpedig előkelő helyre Horthy Miklós születésnapja.

A kormányzó június 18-i születésnapjának megünneplésére a korszak elején még csak alkalmi keretek között került sor. Az 1920-as évek első felében Horthy kultuszának építése és ápolása elsősorban, de mégsem kizárólagosan a radikális jobboldalhoz, a fajvédőkhöz volt köthető. E politikai csoportosulás szócsöve, a Szózat című napilap ugyan évente felköszöntötte Horthyt, de a kormányzó követői még nem tartottak ünneplő rendezvényeket. 1923. november 30-án viszont a honvédelmi miniszter már katonai szünnappá nyilvánította június 18.-át. Innentől kezdődően – Horthy Miklós szerepfelfogásának a bethleni konszolidáció végrehajtásával összefüggő átalakulása eredményeként – a kormányzó kultuszának jellege és részben tartalma is megváltozott.

Az addig autokratának, militánsnak láttatott Horthy a konszolidált magyar állam, a konzervatív politikai és társadalmi berendezkedés szimbólumává, az alkotmányosság legfőbb őrévé lényegült át. Ez az új típusú vezérkultusz állami szintre emelkedett, s a rendelkezésére állott lehetőségekkel a teljes hivatali apparátus ezt erősítgette. A belügyminiszter, a miniszterelnökkel egyetértésben, 1925. szeptember 20-án például már arról is rendelkezett, hogy a tisztviselőknek kötelezően részt kell venniük az ünnepléseken, s a rendezvények idejére őket mentesíteni kellett a hivatali szolgálatuk alól. A miniszteri ukáz végrehajtása azonban eleinte nem ment gördülékenyen. A honvédelmi miniszterhez beérkezett jelentések tanúsága szerint „több helyőrségben az ünnepélyes istentisztelet az egyházi hatóságok elutasító magatartása miatt nem volt megtartható, más esetben a polgári hatóságok nem vettek részt az ünnepségeken”.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. tél számában olvasható.