Mindig voltak, vannak és remélhetőleg lesznek olyan emberek, akik egész életükben vagy annak egy részében úgy élnek, ahogyan azt a szívük diktálja. Tolnai Festetics Rudolf gróf pontosan ilyen ember volt: egész életét ez a fajta „öntörvényűség” jellemezte. Amikor csak tehette, úgy élt, ahogy neki tetszett, amikor pedig erre nem volt módja, mindent elkövetett azért, hogy újra visszatérhessen a „saját kerékvágásába”.

Többórás barangolás után fáradtan, s főleg éhesen elvetődtek egy faluba, ahonnan a lakók elmenekültek arra hírre, hogy hajó kötött ki a parton. Az elnéptelenedett falu egyik házában pompás pecsenyeillatot árasztó kis földkemencéket vettek észre.

Festetics magyar huszárkardjával megpiszkálta a halmot, leszedte a ráborított leveleket, mígnem alatta – a főtt táró és batáta mellett – egy zsíros, levelekbe burkolt csomagra bukkant, amelyet kinyitva egy emberi lábat pillantott meg.

„Mondhatom, több csalódást, mint undort éreztem!” – kommentálja Festetics az élményt, majd – „...mivel az éhség hatalmasabb volt aggályainknál...” – jóízűen elfogyasztották azt, ami elfogyasztható.

„Matrózaimnak épp olyan étvágyuk volt, mint nekem. Az eset mégsem volt olyan komoly, mintha például egy emberi lábat kellett volna megennünk aszpikban vagy egy párolt kezet hidegen. De mégis emberhús leve volt az, ami a batátán fénylett és az emberhús kocsonya környezte a tárót. Olyasféle vétek volt a mienk, mint mikor valaki böjti napon húst nem eszik ugyan, de a főzeléket – zsírosan fogyasztja el” – fűzi a gróf az esethez.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2010. tavasz számában olvasható.