Miskolcon született, vasesztergályosként dolgozott Diósgyőrben, a II. világháború után lett rendőr. 1952 és 1956 között Budapest rendőrfőkapitánya, majd a forradalom idején a Nemzetőrség főparancsnok-helyettese volt. 1956. november első napjaiban a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) intézőbizottságának tagjaként is tevékenykedett, ezt követően letartóztatták és 1958-ban a Nagy Imre-per hatodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban általános amnesztiával szabadult, vasesztergályosként jutott álláshoz, közben befejezte a jogtudományi egyetemet, 1969-ben doktorrá avatták. 1975-ben feleségével kivándorolt Kanadába (ahol lányuk élt), s Torontóban az elektromos művek fizikai dolgozója lett. 1990-es hazatérését követően rehabilitálták. A rendszerváltás idején visszakapta rendfokozatát, 1994-ben altábornaggyá léptették elő, 1998-tól az Országos Közbiztonsági és Bűnmegelőzési Közalapítvány kuratóriumának elnöke volt. 1990 és 1992 között a Történelmi Igazságtétel Bizottsága katonai szekciójának alelnökeként, 1992-től a Nagy Imre Társaság alelnökeként, 1991 és 1997 között az Országos Polgárőr Szövetség elnökeként tevékenykedett. Budapestért Díjban részesült 1993-ban, Demény Pál Emlékérmet kapott 1996-ban, s ugyanebben az évben a főváros III. kerülete díszpolgárává választották. 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (katonai tagozata) kitüntetést vehette át. Torontóban hunyt el 2001. március 2-án.