A verses epika legkiemelkedőbb magyar művelője Nagyszalontán látta meg a napvilágot. Debrecenben tanult, majd tanítóskodott, festett, 1836-ban színésznek állt. 1840-től aljegyző Szalontán, 1842-től a helyi gimnázium rektora. Az 1850-es években a nagykőrösi gimnáziumban tanított, 1860-től Pesten élt. 1865-ben megválasztották az Akadémia titkárának, majd 1870-79 között az intézmény főtitkára volt. Első nagy írói sikere az Elveszett alkotmány, amellyel a Kisfaludy Társaság pályázatán nyert 1846-ban. Még nagyobb sikert ért el a Toldival 1847-ben, amely Petőfi barátságát is meghozta, s ez a kapcsolat életre szóló útravalót jelentett számára. Részt vett a szabadságharcban, és ennek hatására közvetlen forradalmi lírát és katonaköltészetet teremtett. Az önkényuralom éveiben visszavonultan élve alkotta kiemelkedő balladáit és elbeszélő költeményeit. Ekkori balladái főleg nemzeti jellegűek: a Hunyadi-balladakör darabjai, a Zách Klára, a Szondi két apródja, végül a leghíresebb: A walesi bárdok, amely az ellenállás szimbóluma lett. 1860-tól ismét Pesten élt és bekapcsolódott az irodalmi életbe, a Kisfaludy Társaság igazgatója lett, majd az Akadémia titkára volt. Késői balladái a lelkiismeret drámái: a Vörös rébék, a Tetemre hívás, az Éjféli párbaj, a Hídavatás, a Tengeri-hántás, Az ünneprontók mindegyike `tragédia dalban elbeszélve`. Több drámát fordított az első teljes magyar Shakespeare-kiadás számára, s magyarra ültette Arisztophanész vígjátékait. Élete végén Őszikék címmel adta ki lírai hangvételű verseit, a híres `Kapcsos könyv`-et.