Jean de La Fontaine családja kívánságára papi pályára készült, de hamar otthagyta iskoláit és szülővárosában élt apai örökségéből. Meg is nősült, de amikor Fouquet pénzügyminiszter pártfogásába vette és Párizsba ment, otthagyta feleségét, hivatalát. Ettől kezdve a legmagasabb körök asszonyainál élt haláláig. Nekik és róluk, illetve befolyásos személyiségekhez írta költeményeit. Írt elégiákat, színműveket, de népszerűségét állatmeséinek (fabuláinak) köszönheti. Az állatmesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat. Noha sokat merített a görög Aiszóposz állatmeséiből, fő műve, a 12 kötetben megjelent Mesék eredeti költészeti formát teremtett. Az első hat könyv jobbára a rövid, hagyományos példákat követte, majd a későbbiekben a műfajt szatirikus színezettel ötvözte, idilli, elégikus, végül politikai töltetű lett. A fabulákban az emberi és társadalmi magatartásformák közötti különbséggel felhívta a figyelmet az állatok intelligenciájára is. Bár Racine és Moliere barátja volt, mégsem követte a klasszicizmus morálját, merev formakultuszát, valójában realista volt. Párizsban hunyt el 1695. április 13-án. Művei már a 18. században megjelentek magyarul, legutóbb 1980-ban adták ki gyűjteményes kötetét Mesék és széphistóriák címmel.