A magyar régészettudomány egyik legsokoldalúbb egyénisége Hevesen született 1930. február 10-én. 1953-ban szerzett régész-muzeológus diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. A Dunaújvárosi Múzeum igazgatója lett, majd 1957-től az ELTE Régészeti Tanszékének oktatója. 1974-től egyetemi tanár, tanszékvezető. Régész-nemzedékek egész sora került ki a kezei közül. Fő kutatási területei: Magyarország korai és középső bronzkora, a népvándorlás kori népek története. Ő indította meg Magyarországon a rendszeres langobárd és avar telepkutatást, Szentendrén, Kálozdon és Hegykőn. Jelentős monográfiát írt a hunok régészeti hagyatékáról. 1990-ben lett az MTA levelező tagja. 1998-ban Széchenyi-díjjal tüntették ki. 1980-tól egy évtizeden át töltötte be a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Bizottságának elnöki tisztét, majd az Ásatási Bizottság elnökévé választották. Fontosabb művei: Die Langobarden in Ungarn (1956), The Cemeteries of the Nagyrév Culture (1961-62), VII. századi avar települések és Árpád-kori magyar falu Dunaújvárosban (1973), A középkor hajnala (1974), Az Árpádok korai várai, Magyarország története I. A kezdetektől 1242-ig (1984, társszerező), Erdély története (1986, társszerző), A hunok és nagykirályaik (1993).