A posztimpresszionizmus legkiemelkedőbb magyar képviselője Kaposvárott született. 1881-ben a budapesti egyetemen gyógyszerészmesteri oklevelet szerzett, majd grófi családnál nevelő volt, emellett autodidaktaként festett. 1884-től a müncheni Képzőművészeti Akadémián tanult. 1887-ben ösztöndíjjal Párizsba került, ahol Munkácsy tanítványa volt. Eleinte erősen a mester hatása alatt állt, később kapcsolatot keresett a pont-aveni festők körével, velük együtt állított ki grafikai alkotásokat. 1900-ban Budapestre költözött, és rövid idő múlva állandó kiállítója lett a fővárosi tárlatoknak. Tíz évig tartott az úgynevezett fekete korszaka, amikor képein ez a szín főszerepet játszott. Az aláfestés nélküli vásznakon gyakran szénnel rajzolta fel a formákat, amelyeket híg színekkel töltött ki. E korszak első jellegzetes alkotásai az Ágyban fekvő nő és az Öreganyám, ez utóbbi Gauguin tetszését is kivívta. Kaposvári letelepedése (1902) után a jellegzetes kisvárosi élet jelent meg a vásznain. Képei Kaposvár tipikus alakjait, családjának és ismerőseinek szokásait ábrázolták. Új portréstílusa az I. világháború után fejlődött ki, ennek legmegfelelőbb kifejezőeszköze a pasztell volt. Legismertebb festményei: Apám és Piacsek bácsi, Móricz és Babits arcképe, valamint a Pirossapkás önarckép. A MIÉNK Művészcsoport egyik megalapítója volt, művészeti írói tevékenysége is jelentős. Szülővárosában halt meg 1927. november 25-én. Számos műve a Magyar Nemzeti Galériában, önarcképe a firenzei Uffiziben található.