20 éves korában a párizsi diáknegyedben élt, kávéházakba és mulatókba járt, és megvetette a polgári létet. Mostohaapja parancsára 1841-ben Indiába hajózott, s elkezdte olvasni Balzac összes regényét. Ezután Réunion szigetén kiszállt, s hazatért. E tengeri utazás élete nagy és meghatározó élménye lett. Előhívta romantikus hajlamait, átitatta az egzotikum, a messzeség nosztalgiájával, a trópusi tájak érzékiségével és színeivel. Egyetlen verseskötete, a Fleurs du Mal, A romlás virágai 1857-ben jelent meg. Számos verse dolgozza fel útjának élményeit és motívumait: Exotikus illat, Messze innen, Egy malabár nőhöz, Egy Kreol hölgyhöz, Az albatrosz, Az ember és a tenger, Előző életem, Útra-hívás. Múzsája, a mulatt Jeanne Duval (a Fekete Vénusz) is a déli tengerekre emlékeztette. A kötet záró darabja, Az utazás, amelyet így fejezett be: `Vár reánk az Árnyak Óceánja`. A kötetet azonban nem aratott osztatlan sikert, istengyalázónak és erkölcstelennek bélyegezték, s a bíróság `a közerkölcs megsértéséért` pénzbüntetésre ítélte a szerzőt és a kiadót, s kötelezte őket hét vers kivételére. Baudelaire-t megviselte a kötet kedvezőtlen fogadtatása, ám írói pályája nem tört meg. Életében folyton a változást, az újat kereste, s ha megtalálta, már nem érdekelte, vagy épp meggyűlölte azt. Ezt mutatta polgárpukkasztó öltözködése, viselkedése és szövegei. Csak távoli ideálokért rajongott, a beteljesülés csömört és bűntudatot keltett benne. `A romlás virágai gazdag, szép és igaz könyv, bátor, eredeti, pontos, egyszerre értelmi és érzéki` - írta Szabó Lőrinc. A kötet magasan kortársai fölé emelte költőjét, direkt vagy közvetve mindenre hatott, ami utána történt, s a francia lírát Baudelaire-előtti és utáni költészetre osztotta. A francia fővárosban hunyt el 1867. augusztus 31-én. A magyar költők is tanultak tőle, főleg Ady és a nyugatosok. A könyvet Babits, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc fordította magyarra, máig érvényesen.