1951 októberében Churchill másodszor is kormányt alakíthatott. Az amerikaiak nagy csalódására nem az egyesült Európa felé vezette országát. Beszédeiben azt hangsúlyozta, hogy a nemzetközösségi kötelékek miatt Angliának milyen nehéz lenne integrálódnia. 1951-55-ben kormányfőként ismételt erőfeszítéseket tett a nyugati partnerek megnyerésére, hogy a szovjet vezetőkkel újabb csúcstalálkozót rendezzenek, s ezzel csökkentsék a nukleáris konfrontáció veszélyét. Nyilván a `három nagy` egyetlen élő tagjaként méltó történelmi szereppel kívánt búcsúzni, megerősítve egyúttal a gyengülő brit világpozíciót. A csúcstalálkozót azonban nem sikerült elérnie. Eisenhower elnök végig ellenezte, a franciák vonakodtak, halogatást okozott Churchill betegsége, az NSZK felfegyverzésével kapcsolatos vita, a Nyugat számára elfogadhatatlan szovjet álláspont az egyesített Németország semlegesítéséről. 1954-ben a franciák indokínai vereségekor Churchill határozottan visszautasította az amerikaiak javaslatát, hogy közös fegyveres intervenciót hajtsanak végre. Az ázsiai brit gyarmatokat harc nélkül adták fel, így kevéssé volt hajlandó az indokínai francia-amerikai pozíciók védelmében háborúba menni. A `különleges` angol-amerikai viszony meglehetősen fagyossá vált. Betegen, hosszas unszolás után szánta el magát 1955 áprilisában arra, hogy távozzon a kormány éléről.