A Herder- és Széchenyi-díjas akadémikus Budapesten született 1913. június 30-án. A budapesti tudományegyetem Eötvös Kollégiumában tanult. 1935-től a Szépművészeti Múzeum, illetve a Nemzeti Múzeum munkatársa, majd egyetemi magántanár, 1949-től a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese, 1955-82 között az ELTE BTK művészettörténeti tanszékének tanára, majd a tanszékvezetője volt. Közben 1958-tól húsz éven át a Velencei Biennálé miniszteri biztosaként dolgozott, 1969 és 1973 között töltötte be az UNESCO Nemzetközi Művészettörténeti Bizottságának elnöki tisztét, később a bizottság tagjaként tevékenykedett. 1975-ben a Princeton Egyetem és Kutatási Intézet meghívott professzora. Ő volt az ikonográfia és az ikonológia hazai megteremtője. Műveit a műalkotások megismerésének kollektív tapasztalatokkal hitelesített eszközeinek segítségével, az európai és a magyar kultúra szerves összetartozásának tudásával írta. Fő kutatási területe a régi európai, elsősorban reneszánsz művészet, az ikonográfia-ikonológia, a grafikus művészetek, továbbá a XIX-XX. század magyar művészete volt. Művei: Pázmány Péter ikonográfiája, Rembrandt, Magyar uralkodók, A rajzművészet mesterei, Raffaello freskói a Vatikánban, Masolino és Róma, A Psychomachia és a Legenda Aurea. Piero della Francesca arezzói főművének ikonológiai problémái.