A portland-i születésű Linus Carl Pauling 1922-ben szerzett vegyészmérnöki diplomát, majd 1925-ben doktorált kémiából. Ezt követően két évig Európában több ismert tudós laboratóriumában dolgozott - Sommerfeldnél Münchenben, Sir William Henrynél Londonban. 1927-ben visszatért az Egyesült Államokba, ahol a kaliforniai Műszaki Egyetem docensévé, majd egyetemi tanárává nevezték ki. 1936-1958 között a Gates and Crellin Laboratorium of Chemistry igazgatója volt. Kémiai vizsgálatai középpontjában az egyszerű vegyületektől a fehérjékig terjedő molekulák szerkezeti problémái álltak, amelyek leírására elsőként alkalmazta a kvantummechanikai elveket. Az eközben szerzett ismereteit később az élő szövet bonyolult molekuláinál, elsősorban a fehérjéknél használta fel. Felismerte, hogy a hidrogénkötés fontos szerepet tölt be a fehérjék szerkezetében és a makromolekulák közötti kölcsönhatásokban. Tanulmányozta a vérszegénységet, s kimutatta, hogy az artériás vérben az oxigén meggátolja a vörös vértestek rendellenes átalakulását. Tudományos pályafutása mellett egyre jobban foglalkoztatta a nukleáris fegyverek kipróbálásával járó sugárzási veszély. 1958 januárjában petíciót nyújtott be az ENSZ-nek 11 201 tudós aláírásával a kísérleti atomrobbantások elleni tiltakozásul. 1963-ban a Santa Barbara-i Center for Study of Democratic Institutions munkatársa lett, ahol a háború és béke kérdéseit tanulmányozta. 1969-től már a Stanford Egyetem kémiai tanszékén folytatta kutatásait. 1973-ban megalapította a Linus Pauling Institute of Science and Medicine-t, ahol a betegségmegelőzés problémájával, a vitamin és ásványi anyagok fogyasztásával foglalkozott. Két Nobel-díjat is kapott: 1954-ben kémiait `a kémiai kötések természetének kutatásáért és a bonyolult vegyületek szerkezetének meghatározásáért a kvantummechanika alapján`, 1962-ben pedig Nobel-békedíjat az atomhadviselés ellen vívott harcának elismeréseként. 1962-ben jelent meg híres könyve: Soha többé háborút. A kalifonriai Big Sur-ban hunyt el 1994. augusztus 19-én.