A Csendes-óceán két szigetén fekvő Új-Zélandot 1642-ben Abel Janszoon Tasman holland tengerész fedezte fel és szülőföldjére utalva `Nieuw Zeeland`-nak nevezte el. Nagy-Britannia érdeklődését James Cook expedíciói (1769, illetve 1772-1775) keltették fel a szigetek iránt, amelyeket egykor - Ausztráliához hasonlóan - fegyenctelepként használtak, majd később a fóka- és bálnavadászok bázisaként. A bennszülöttek és a bevándorlók között számos összecsapásra került sor. Az 1837-ben megalakult New Zealand Association sorra megkaparintotta a maorik földjeit. (Több mint 150 évet kellett várniuk, hogy az 1990-es évek második felében megkezdődjön kárpótlásuk az elveszett javakért.) Új-Zélandot 1840. február 6-án brit koronagyarmattá nyilvánították, 1853-ban gyarmati önkormányzatot kapott. 1901-ben annektálta a Cook-szigeteket. 1907-ben domínium, a brit birodalom önkormányzattal rendelkező állama lett, majd 1931 óta a Nemzetközösség tagállama. Az új-zélandi igazgatás alá tartozó csendes-óceáni területek közül Nyugat-Szamoa 1962-ben, Nauru 1968-ban függetlenné vált. A Cook-szigetek 1965-ben, Niue 1974-ben kapott teljes belső önkormányzatot és vált Új-Zéland társult területévé, számos szállal kapcsolódva hozzá, beleértve a közös állampolgárságot is.