A kubai rakétaválság története

2004. október 27. 11:00 É. Erdei András

Hruscsov taktikája csődöt mond

Az amerikai vezetők feszülten várták, milyen ellenlépéseket tesznek majd a szovjetek a blokádra válaszul. De nem történt semmi, nem vonták blokád alá Nyugat-Berlint, nem bombázták a törökországi amerikai rakéta bázisokat. A támadó lépések ugyan elmaradtak, de a szovjet `marketingesek` jól ráéreztek, hogyan használhatják ki a válságban rejlő lehetőségeket. A szovjet diplomaták bárhol jártak, nem győzték hangsúlyozni egy közelgő háború lehetőségét. Ezzel a taktikával nem volt semmi más céljuk csupán csak annyi, hogy a nyugati országokban uralkodó hisztérikus hangulatra még egy lapáttal rátegyenek. Természetesen az amerikai propagandisták sem ültek a babérjaikon, október 24-én a kormányzat légifotókat bocsátott a média rendelkezésére.

Dean Rusk amerikai külügyminiszter

Délután reményt keltő hírek érkeztek. A Kubába tartó huszonöt szovjet hajó több mint fele megállt, vagy irányt változtatott. Rusk külügyminiszter a következő szavakkal konstatálta az eseményt: "Farkasszemet néztünk és úgy tűnik, a másik fickó hunyta be először a szemét." Ettől függetlenül Kennedyt komoly kétségek gyötörték. Mi lesz, ha a szovjet hajók átlépik a blokád vonalát, vagy erőt alkalmaznak. Kennedy a fegyveres konfrontációt mindenképpen el akarta kerülni, ezért a katonai akciók végrehajtását elnöki jóváhagyáshoz kötötte, és elrendelte, hogy az összes amerikai hajón legyen oroszul beszélő tiszt. Az elővigyázatosság jelen esetben különösen fontos volt, hiszen a legenyhébb kifejezéssel is egyetlen hajszálon múlott az atomháború. Eljátszhat az ember azzal a gondolattal, hogy milyen következményekkel járhatott volna egy tengerész forróvérűsége. Valószínűleg ugyanezen elgondolásból kiindulva Kennedy sem kockáztathatta meg, hogy egy tengeri összetűzéssel háttérbe szoruljon a diplomáciai megoldás lehetősége.

Október 26-án New Yorkban összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa. A tárgyalás végig igen feszült, és kölcsönösen vádaskodó stílusban zajlott, az ülést végül elnapolták. Régi közhellyel szólva: a nemzetközi helyzet egyre fokozódott. Másnap az elnökhöz egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek a szovjet rakétatelepítések felgyorsulásáról. Azonban egy másik jelentős esemény is történt ezen a napon, amely már a válság megoldásának lehetőségét vetítette előre. Az ABC tévétársaság tudósítóját, John Scalit felhívta Alexander Formin (Alexszandr Szemjonovics Fekliszov) szovjet diplomata, hogy ebédeljenek együtt. Mivel régóta ismerték egymást, Fomin meglehetősen gyorsan és határozottan adta az újságíró tudtára, hogy találkozó nem tűr halasztást. Formin felvázolta a szovjet megoldási javaslatot, amelyet három pontban foglalt össze:

1. A Szovjetunió leszereli kubai rakétatámaszpontjait, és ENSZ-felügyelet mellett elszállítja rakétáit.
2. Castro garanciát vállal arra nézve, hogy a jövőben nem telepítenek Kubába támadó fegyvereket.
3. Az Egyesült Államok lemond a Kuba elleni invázióról.

Scali a szovjet javaslattal a tarsolyában azonnal a Külügyminisztériumba sietett. Az idő sürgetése mindkét oldalon felgyorsította a döntési mechanizmust. Az amerikaiak elfogadhatónak találták a szovjet javaslatot, így este újabb találkozóra került sor Scali és Formin között, amelyen az újságíró tolmácsolta Rusk üzenetét. Az eredmény nem is váratott magára sokáig, néhány órával később Kennedy megkapta Hruscsov levelét.

Az egyetlen problémát csupán az jelentette, hogy a pártfőtitkár levelében nem említette a rakétabázisok leszerelését. A miértre másnap reggel kaptak választ az amerikaiak, amikor reggel felolvasták Hruscsov közleményét a moszkvai rádióban, amely tartalmilag meg sem közelítette az előző esti titkos üzenetét. Hruscsov a kubai rakétabázisok leszerelésért cserébe azt követelte, hogy az amerikaiak szintén vonják ki rakétáikat Törökországból. Elképzelhetjük, milyen hatással volt Kennedyre és elemzőire az elhangzott rádióbeszéd.

előző oldal következő oldal 2 / 3

Támogasd a szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?