Az európai integrációs folyamat és a szuverenitás története - 2
2004. október 18. 11:32 Kovács Gabriella
Európai uniós csatlakozásunk után a szuverenitás kérdése ismét a döntéshozók argumentációjának és a mindennapi viták homlokterébe került. Az európai integrációs folyamatok kapcsán a szakirodalom a szupranacionális versus kormányközi vitákban a közösségi intézmények és a tagállami döntéshozatali fórumok közötti hatáskör-megosztásban úgy jeleníti meg tényleges főhatalom birtokosát, mint a döntésekben az utolsó szót kimondó szervet. Cikksorozatunk az évszázadok során sokat változott fogalom történetének nyomába ered.
A középkori keresztény köztársaságtól az örökbéke tervezetig
Az elsõ rész a szuverenitás fogalmát járta körül a jogelmélet, politológia és nemzetközi kapcsolatok irodalma alapján. A második rész az európai egység gondolatának elõzményeit tekinti át.
A történelem folyamán több gondolkodó, filozófus, történelmi személyiség fogalmazta meg az európai egység gondolatát, benne a politikai egységek, később a (nemzet)államok helyét. Az államok összefogásának mozgatórugója a hatalmi egyensúly és kontinentális béke biztosítása volt, amit a XIX. század gazdasági folyamatai a versenyképesség fokozásával egészítettek ki. Az európai kontinens regionális megosztottsága ellenére az államok lehetséges integrációja a mindenkori állami bel- és külpolitikai kontextusnak alárendelten szerepelt, ahol a szuverenitás megtartása már a kezdetekben hangsúlyos szerepet kapott .
A középkori Európában az uralkodó családok közti versengés ellenére az európai egység legkorábbi képviselői már ekkor megfogalmazták az európai összefogás igényét. A művelt klerikus értelmiségi réteg a szellemi közösség, az egységes kultúra iránti igényt emelte ki, ami ugyanakkor nem jelentette egy-egy uralkodó vezető szerepének mellőzését. A XIV. század elején Szép Fülöp jogi tanácsadója, Pierre Dubois egy olyan "Keresztény köztársaság" létrehozását javasolta, amely a francia király fennhatósága alá tartozott volna. A kontinens regionális megosztottsága, a politikai ellenérdekek, az autoritás megőrzésének vágya miatt a javaslat a tervezet szintjén maradt.
A középkori univerzalizmus megszűnésével, a XVI. századtól kezdődően - az új gazdasági folyamatok, a felfedezések, az olyan kulturális áramlatok, mint a reneszánsz, a humanizmus és a reformáció hatására - új megvilágításba került az állam eredete (társadalmi szerződés elméletek), az állam társadalmi szerepvállalása (természetjog) , és ezzel az állami hatalom kiterjesztése, hatásköre (szuverenitás). A szuverenitás első definíciós kísérletei közül Jean Bodin és Johannes Althusius munkássága emelkedik ki. Bodin szerint a szuverenitás (törvényalkotás, háború folytatása, bírói és pénzügyi joghatóság) az államot és az annak élén álló abszolút uralkodót illeti meg, aki az isteni parancsnak és a természetjognak engedelmeskedik. Ezzel szemben Althusius gondolkodásában a szuverenitás a népet illeti, és a nép bízza meg az uralkodót a kormányzás gyakorlásával, így a nép az uralkodót leválthatja - azaz a legfőbb hatalom birtokosa az államalkotó nép.
Ezen szellemi áramlatba illeszkedett az első politikus, aki a XVII. században felkarolta az Európa egységesítésére tett javaslatot, IV. Henrik francia király minisztere, Sully herceg . A "Nagy terv" szerint tizenöt, nagyjából egyforma kiterjedésű állam az európai fennhatósági területek akár erőszakos felosztásával egy konföderációt hozna létre, ahol a vitás kérdéseket egy közösen felállított tanács intézné, amivel az európai hatalmi egyensúly megvalósulhat, és az "örök európai béke" korszaka beköszöntene, egyben főként kulturális, vallási alapokon nyugvó törökellenes szövetség is létrejöhetne. Az állami érdekeket képviselő uralkodók ellenezték a Habsburg-hegemóniának a tervezetben kifejtett csökkentését, a franciák hatalmának kiterjesztését. Az uralkodók hatalma alá tartozó területek kiegyenlített, mesterséges felosztásának elutasításával a terv nem kapott politikai támogatást, az uralkodók megőrizték az állami szuverenitást.
A spanyol örökösödési háborút (1701-14) követő tárgyalások kapcsán merült fel újra az európai egyensúly kérdése, és benne helyt kaptak a kulturális, vallási alapokon túlmenően a politikai kezdeményezésű államközpontú és föderalista elképzelések is. Saint-Pierre abbé megjelenteti "Az örökbéke-tervezet rövid foglalata" című írását , amely feleleveníti IV. Henrik és Sully elképzelését egy olyan Európáról, ahol az országok/uralkodók szerződéses alapon "általános szövetséget" hoznak létre, ahol közösen felállított intézményeket (közgyűlést) működtetnének többségi szavazással. Kant bírálta a nemzeti érdekek képviseletét ellátó föderáció tervezetét, mivel szerinte az uralkodók kormányzásával nem teremthető meg a béke, valamint elutasította a fegyverekkel kivívható béke lehetőségét . Az állami szuverenitás az államok közti hosszan tartós békés viszonyok egyik pillére: az önrendelkezés joga nem korlátozható fegyverekkel. A szabad államok kizárólagosan köztársasági irányítással léphetnek föderációra. Továbbá "egész Európát egyetlen föderatív államként" írta le, ami nem alkotmányos alapokon áll, hanem egy kongresszus irányít. "Kongresszuson itt azonban csak a különböző államok önkényes, bármikor feloszlatható összejövetelét értjük, nem pedig olyan kapcsolatot, amelynek (mint az amerikai államoknak) alkotmányos alapja van [...] ." Azaz egyfajta népek szövetségét támogatta, mivel az állami attribútumokat nem tartotta alkalmazhatónak egy szövetségi berendezkedéshez. A kortársak kritikus fogadtatása mellett a döntéshozók, uralkodók az együttműködés elvét bár elismerték, de a hatalmi, illetve gazdasági ellentétek miatt a javaslat nem bizonyult megvalósíthatónak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
