Az összeesküvés-elméletek története
2007. július 10. 14:00
A titokzatos hatalmak nyomábn
Amikor pontosan kétszáz évvel ezelőtt a francia forradalom ellenzői azt hányták ellenségeik szemére, hogy embertelenül kegyetlen terveket főztek ki a világ uralmának megszerzésére, a politikai események magyarázatának új formája született meg. A zúgolódók álmatlan éjszakáin kísértő félelmek azokban a politikai eszmékben öltöttek testet, amelyeket összeesküvés-elméletgyártásnak nevezek.
Az összeesküvés-elméletgyártásnak két fő fajtája létezik. Amíg az egyik a titkos társaságok által előidézett veszélyekre összpontosít, a másikat elsősorban a zsidók foglalkoztatják. Idővel ezek az aggodalmak egyes kormányokra is rávetültek - különös tekintettel a britre, amerikaira és izraelire. Az összeesküvés-elméletgyártás a tizenkilencedik század során fokozatosan növekvő támogatást nyert; a század végére irgalmat nem ismerő pártmunkások tették magukévá ezt a megközelítést és propagálták eszméit; miközben durva hangnemmel itatták át és használták fel nagyratörő, radikális mozgalmaik alapjául. A két világháború időszakában az összeesküvés-elméletgyártást az állami vezetők segítették hatalomra Oroszországban és Németországban, majd arra használták, hogy általa igazolják a területi terjeszkedés erőszakos kampányát. 1939. és 1941. között ijesztően közel jártak ahhoz, hogy az egész világra kiterjesszék hatalmukat. Nagyszabású tévedéseik meggátolták ennek bekövetkezését, és a következő évtizedek az összeesküvés-elméletgyártás visszahúzódásának voltak tanúi, noha ez nem jelent egyet teljes megszűnésével.
Ebben a könyvben az összeesküvés-elméletgyártás egységes értelmezését viszem végig. A következő oldalak az összeesküvés-elméletek történetét követik nyomon a keresztes háborúk idejére tehető kezdetektől (amikor a két legnagyobb ellenség felütötte a fejét) a mai napig (amikor az elméletek már csupán a politikai és földrajzi periférián hatnak). Az áttekintés során a legzavaróbb személyiségekkel, a legbizarrabb eszmékkel és a modern kor legnagyobb tragédiáival találjuk magunkat szemben. A szereplők névsorában ismeretlen (Augustin de Barruel, Szergej Nyilusz) és híres (J. A. Hobson, Oswald Spengler) értelmiségiek, demagóg politikusok (Wilhelm Marr, Louis Farrakhan) és világtörténelmi alakok (Adolf Hitler, Joszip Sztálin) egyaránt szerepelnek. Az összeesküvés-elméletgyártás támogatói között néhány váratlan név is felbukkan (Benjamin Disraeli, Winston Churchill).
Két témának van különös jelentősége az összeesküvés-elméletek szerepének megértésében: az egyik az antiszemita és a titkos társaság-ellenes hagyományok első világháború óta megkezdődött összefonódása; a másik pedig az, ahogyan ezek az eszmék a jobboldalról indulva a balra kerültek, és máig ide-oda pattognak a politikai spektrum egyik szélétől a másikig.
Ez egy értelmező esszé, nem tudományos vizsgálódás. A terjedelem féken tartása érdekében az összeesküvés-elméletgyártás legsajátosabb vagy legfontosabb szempontjaira összpontosítottam. Az eszméken van a hangsúly, nem az információkon. Előre is elnézést kérek a terjedelem érdekében hozott nyilvánvalóan önkényes döntésekért - például olyan tényezők mellőzésért, mint a valódi összeesküvések (pl. a bolsevikok hatalomra kerülése) ismertetése, vagy az összeesküvés-elméletgyártás népszerűségének növekedésének (a weimari köztársaság) vagy bukásának (a mai Nyugaton) okai, valamint az összeesküvés-elméletgyártáshoz vezető személyiségvonások elemzése (mint például a montanai milícisták esetében). A korai időszakban teljes századokat ugrok át, az utóbbi időt tekintve pedig évtizedeket. A Szovjetunió nyomatékosabban van jelen, mint egyéb totalitárius államok (így például a náci Németország és Mao Kínája), amely talán magyarázatot kíván. A szovjet példakép volt az első, az tartott legtovább, és az gyakorolta a legnagyobb hatást. Sztálin "mélyebb és bonyolultabb volt, mint Hitler", ő állt a központjában a legtöbb és legkidolgozottabb összeesküvés-változatnak, ő ölte meg a legtöbb embert politikai paranoiához köthető indokokból; ezenkívül ő segítette elő nagyon sok más hasonlóan vérengző rezsim létrejöttét.
Akkor akadtam rá erre a témára, amikor a szakterületemhez tartozó, a Közel-Kelet összeesküvés-elméleteiről szóló A titokzatos hatalom című tanulmányt írtam. Miközben a Gamal Abdel Nasszer, Khomeini ajatollah vagy Szaddam Husszein által kifejtett paranoid eszmék eredetét kerestem vissza, rájöttem, hogy az összeesküvéstől való félelmük nem a sajátjuk, hanem nagyrészt európai és amerikai forrásokból származik. Ennek eredményeképpen a kutatásom tárgya a jelenkori arab és iráni politikától a nyugati eszmetörténetig jutott el. Mindazonáltal ez a tárgy nem illett bele egy Közel-Keletről szóló tanulmány kereteibe, ezért a vázlat az első körben feledésbe merült, hogy aztán csak akkor kerüljön elő, amikor Bruce Nichols a The Free Presstől nógatni kezdett, hogy a kutatás "hulladékát" kiadható anyaggá alakítsam. Köszönettel tartozom az ösztönzésért; ennek eredménye ez a könyv.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
