Haláltáborokban is felléptek a nácikkal kollaboráló művészek
2007. február 26. 09:30
Ernst Klee legújabb könyvében lerántja a leplet a Harmadik Birodalom művészeinek sokszor dicséretesnek nagyon is nem nevezhető szerepéről.
<
A lexikon előszavában Klee megírta, hogy a német nácik általi hatalomátvétel óta léteztek listák a törvényen kívül helyezett, illetve a támogatott művészekről. Az utóbbiakat felmentették a katonai szolgálat alól, hogy háborús időkben is gondoskodhassanak kellemes szórakozásról. Ők mindnyájan kiszolgálták a náci kultúrpropagandát és Klee szerint közülük csak kevesen tették mindezt kényszer hatására.
Sokan Paul Graener, a Birodalmi Zenei Kamara alelnökének megfogalmazása szerint "a német nemzet legelső művészét" tisztelték Hitlerben. Wilhelm Backhaus zongoraművész pedig ezekkel a szavakkal méltatta Führerét: "Senki nincs, aki a német művészetet és különösen a német zenét jobban szeretné, mint Adolf Hitler".
Klee különösen súlyos hitszegésnek tartja a művészeknek a tömeggyilkosságok színhelyén vállalt fellépéseit. Minden bizonnyal ismert művészek százainak kellett Auschwitzben fellépni, de egyedül Dieter Borsche színész számolt be róla a háború után a náci multat dokumentáló Joseph Wulfnak. A gyilkosok épülését szolgáló kultúrüzem éppen akkortájt érte el csúcspontját, amikor 1943 tavaszán elkészültek az új gázkamrák és a krematóriumok az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborban, és addig példátlan, szinte ipari jellegű tömegmészárlás vette kezdetét.
Gyakran a kuturális területről érkezett rabokat is arra kényszerítették, hogy közreműködjenek az SS pribékjeinek szórakoztatásában. Ismert az az auschwitzi leányzenekar is, amelyet Alma Rose, Gustav Mahler zeneszerző unokahúga vezetett. Őt 1944-ben gyilkolták meg. A treblinkai haláltáborban is működött rabokból álló zenekar: ennek Artur Gold vezetése alatt a gázkamrák előtt kellett vidám operettzenét játszani, nehogy az áldozatok jajongását hallani lehessen.
A náci rezsim legtöbb haszonélvezője korlátozás nélkül folytathatta művészi pályafutását a második világháború után. Sokan úgy tüntették fel, mintha Goebbels áldozatai vagy titokban ellenállási harcosok lettek volna. Klee hangsúlyozza előszavában, hogy mindezek a tettesek, ötletgazdák és útitársak hozzátartoznak Németország kulturális örökségéhez.
A szerző többnyire csak 1924 előtt születetteket sorol fel, mert a fiatalabbaknak nem akar szemrehányást tenni akkori náci kötődésükért. Döntőnek azonban azt találja, hogy az illetők később miként viszonyultak ehhez a múlthoz. Ugyanígy részei azonban Németország kulturális örökségének az áldozatok, és azok, akik valóban ellenálltak. Klee azért nevezi kötetét lexikális emlékműnek, mert a páratlanul érdekes kuturális lexikon hivatott megóvni őket az eltusolástól és a felejtéstől.
(Múlt-kor/MTI)
Támogasd a 
szerkesztőségét!
