Akkor és most: London a német bombázások idején
2016. május 10. 15:22
75 évvel ezelőtt, 1941. május 10-ének éjjelén a német Luftwaffe az utolsó nagy bombázási akcióját hajtotta végre London ellen. A „leghosszabb éjszaka” névvel illetett estével véget ért az 1940 szeptembere óta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyó Blitz, amely során legalább 40 ezer ember hunyt el, továbbá közel másfél millió fővárosi vált hajléktalanná. A németek akciója jobban megváltoztatta London látképét, mint az 1666-os nagy tűzvész. A német légierő intenzív bombázása – az elnevezést a Blitzkrieg (villámháború) szóból a korabeli brit sajtó alkotta – idején az angolok összezárták soraikat, és a háború végére sokkal egységesebb nép benyomását keltették, de ez paradox módon a sokszor tehetetlennek bizonyuló londoni kormánynak volt köszönhető. Különleges, a korabeli és a mostani állapotot vegyítő képek segítségével mutatjuk be a londoni pusztítást.
Hitler célja a civil lakosság és az angol kormány megtörése volt. Az angol légvédelmi rendszer teljesen tehetetlenül nézte a Luftwaffe 12 ezer láb (3600 méter) magasan közlekedő egységeit, ráadásul kevés gép tudott éjszaka repülni, s a radarok sem álltak a helyzet magaslatán. Október 15-én London az addigi legnagyobb támadást szenvedte el: négyszáz bombázó hat órán keresztül folyamatosan bombázta a főváros stratégiai pontjait. December 29-én ismét hatalmas bombaáradat zúdult a britek fővárosára, aminek következtében óriási tűz keletkezett a városban, amely még az 1666-os nagy londoni tűzvésznél is nagyobb területre terjedt ki.
Az utolsó nagyobb londoni támadásra 1941. május 10-én került sor: ekkor találat érte a British Museumot, a St. James Palace-t és a parlamentet is, 1364 ember meghalt, 1616 pedig megsebesült. Ezt követően a keleti hadszíntéren bekövetkezett változások miatt – a Szovjetunió elleni invázióra felkészülve – Hitler beszüntette az angliai városok szisztematikus bombázását.
Az angol polgárok óriási áldozatokat hoztak a légitámadások során: azok közül, akiket nem soroztak be, sokan a Home Guardhoz és egyéb más védelmi szervezethez csatlakoztak, míg a cserkészek (Boy Scouts) a tűzoltásban jeleskedtek (Blitz Scouts). Hatalmas erőfeszítéseket tettek a hivatásos tűzoltók, illetve azok az önkéntesek is, akik a tetőkön strázsálva figyelték a gyújtóbombák következtében kialakult tüzek terjedését; többek között nekik is köszönhető, hogy a Szent Pál katedrális végül nem vált a tűz martalékává. A lakóházaikhoz foggal-körömmel ragaszkodó polgárok a kertek végében, ún. (meglehetősen szűkös, sokszor hidegnek és nyirkosnak bizonyuló) Andersen-búvóhelyeket létesítettek, a kormány pedig 80 metróállomást alakított át, ahol összesen 177 ezer ember talált magának menedéket.
London ugyan kezdetben megtiltotta a metrók menedékhelyként való használatát, de sokan – miután jegyet vásároltak – egyszerűen leköltöztek, ez pedig a kormányt is meghátrálásra kényszerítette, s végül ágyakat és illemhelyeket telepített. London azonban továbbra is inkább az egyéni menedékek kiépítését ösztönözte, amellyel sokkal több pénzt tudott megtakarítani; sokan kriptákban húzódtak meg, de az utcákon felállított menedékek sem jelentettek tartós megoldást, mivel azokból gyakran kispórolták a cementet.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
