A kínai nők egykor babákon mutogatták el panaszaikat az orvosnak
2019. március 28. 18:51 Múlt-kor
Ha a 18. században egy kínai nőnek orvosi panasza volt, a legtöbb esetben nem láthatta orvosát. Ehelyett egy függöny vagy bambusz paraván mögött ülve, kezével – vagy egy szolgálónője kezével – átnyúlva egy meztelen nőt formázó elefántcsont babán mutogatta el, hol érez fájdalmat. Ha a beteget nehéz légzés gyötörte, a figura mellkasán futtatta végig ujját. Menstruációs fájdalmak esetén a baba hasára tette ujját, fejfájás esetén a figura kiálló kontyára. Az orvos e szinte rejtjeles kommunikáció alapján állította fel diagnózisát.
A kínai Csing-dinasztia utolsó évszázadaiban ezek az apró babák voltak a betegségben szenvedő nők egyetlen eszköze. A 14. századtól a 19. század végéig, a Ming és Csing-dinasztiák korában a szüzesség és érintetlenség olyan kultusza alakult ki, amely lehetetlenné tette, hogy egy férfi orvos fizikailag megvizsgáljon egy női pácienst, vagy akár csak azt, hogy az levetkőzzön a jelenlétében. Orvos a korabeli Kínában pedig csak férfiakból lehetett. 1879-ben a Kantoni Misszionárius Kórház lett az első orvosi intézmény, amely nőket engedett orvostanhallgatói közé. Ez a döntés sem az egyenjogúság jegyében született, sokkal inkább e helyzet megoldására.
A kínai „diagnosztikai babák” fekvő nőt ábrázolnak, teljesen meztelenül – kivéve a csuklóin lévő karkötőket, illetve esetenként a kezében lévő legyezőt. Habár a legtöbbjük elefántcsontból készült, lehettek jádéból, borostyánból, bronzból, fából vagy akár lazuritból is. A figurák szinte egytől egyig ugyanabban a pózban vannak: bal karukon könyökölnek, másik karjuk testükön nyugszik. A faragók különbséget tettek a felnőtt nőket ábrázoló, kontyba fogott hajú babák és a lányokat jelképező, befont vagy két lófarokba fogott hajúak között. A korai darabok sokszor ábrázolják a nőket zsugorított „lótuszlábakkal”, amelyek a lábzsugorítás borzasztóan fájdalmas és egészségtelen, ám a korban nagy mértékben szexualizált gyakorlatára emlékeztetnek. A szemérmesség megtartása érdekében a figurákat mindig cipőben vagy bekötözött lábfejjel ábrázolták..
A felsőbb osztályokhoz tartozó asszonyok saját, nekik készült babáikat vihették az orvos elé, míg a szegényebb nőknek az orvos saját, egyszerűbb figuráival kellett beérniük. A gazdagabbak babái akár saját bútorral, például ággyal vagy heverővel is rendelkezhettek, amelyek sokszor valódi selyempárnákkal vagy hímzett takarókkal voltak ellátva. Az igazán tehetős nők a személyes kontaktus legutolsó elemét is elhagyhatták: egyszerűen bejelölhették a fájdalmas területet babájukon tussal vagy faszénnel, és egy küldönccel az orvoshoz juttathatták.
A kínai császárkor vége felé az orvosok semmiféle kivetnivalót nem láttak abban, hogy mutogatás és szavak (vagy még ennyi se) alapján diagnosztizáljanak betegségeket. Nem állt ez túl messze a férfiak esetén bevett gyakorlattól – őket sem volt szokás az orvosnak megérinteni, mivel ezt alantas tevékenységnek tartották. Nem meglepő módon az elefántcsont babák simára csiszolt felületei nem bizonyultak elegendő információforrásnak a különféle jellegzetesen női gondok esetén. A nőgyógyászati vagy szülészeti jellegű gondok esetében az orvos helyét mindenképpen a bábának vagy egyéb, alsóbb osztálybeli női dolgozónak kellett átvennie, akinek szabad volt beszélnie a nőkkel, és hozzájuk érni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
