A diktatúra, ahol minden családnak saját bunkere volt: Enver Hodzsa Albániája
2021. november 16. 14:20 Czókos Gergő
Az albán vallás: ateizmus
Az ortodox sztálinista Hodzsa a vallást a munkásállam egyik legnagyobb ellenségének tekintette. A Vatikán ügynökeinek tartott katolikusok üldözése már a második világháború után megkezdődött. Az 1950-es évekre már szinte minden katolikus egyházi vezetőt megöltek vagy bebörtönöztek, egyedül Bernardin Shllaku pulti katolikus püspök úszta meg a tisztogatásokat.
A muszlimok és ortodoxok elnyomása egy ideig kevésbé intenzíven folyt, ám az 1960-as években kínai mintára lezajlott kulturális forradalom egyik hozadékaként Albánia lett a világ első állama, ahol az ateizmust az államvallás szintjére emelték. Az ország 2169 vallási épületének túlnyomó többségét bezárták, amelyeket pedig nem, azokat átalakították kulturális központtá, ateista múzeummá, mozivá, raktárrá vagy éppen sportcsarnokká. Innentől kezdve az egyházi propaganda terjesztését akár halállal is büntethették.
A rezsim minden eszközzel igyekezett rábírni az albánokat, hogy ne olyan neveket adjanak gyermekeiknek, amelynek bármi köze lehet a kereszténységhez vagy az iszlámhoz. Megjelentek az albán ifjúság forradalmi hevületét tükröző nevek is. Ennek egyik legabszurdabb példája a Marx, Engels és Lenin nevéből összetákolt Marenglen volt.
„Dekadens” táncdalfesztivál
Albániában még akkor is élesedett az osztályharc, amikor Kádár már rég csak a társadalom lekenyerezésével volt elfoglalva. A kultúra területén minden burzsoá, reakciós, revizionista és imperialista csökevényt visszametszettek, és még a legnagyobb albán költő, a ferences Gjergj Fishta műveit is betiltották.
Az 1973 decemberében megrendezett táncdalfesztivált követően az albán tévé elnökét az ország déli részére száműzték, a parlament elnöke pedig munkatáborba került, miután felrótták nekik, hogy egyes előadóknak a „megengedettnél” hosszabb volt a haja, ráadásul sokan a dekadens nyugati előadókat „majmoló” dalokat preferálták a munkásmozgalmi indulókkal szemben.
Az élet minden területét áthatotta a marxista-leninista retorika. Hogy az orwelli „újbeszél” mekkora hatással volt az emberekre, jól mutatja Anri Sala Párizsban élő, de Albániában született kortárs videóművész édesanyjának esete, amelyet György Péter idéz fel A hatalom képzelete című könyvében. Amikor fia szembesítette az általa az „albán KISZ” 1977-es kongresszusán adott interjúval, egy idő után dühösen felkiáltott:
„Nem hiszem el. Értelmetlen. (…) Üres szóáradat. Semmi értelme. (…) Nem a politikai álláspontról van szó, hanem hogy semmi értelme.” A kommunista eszméit fel nem adó asszony mindössze néhány évvel a rendszerváltás után teljesen értelmetlennek találta a saját maga által is használt nyelvet, amely egykor Albánia mindennapjainak integráns része volt.
A párt Hodzsa vezetésével még az emberek magánéletét is igyekezett ellenőrzése alá vonni. Betiltották például a szakállviseletet, elsősorban a muszlim vallás képviselőit és ortodox pópákat sújtva ezzel. Külföldre gyakorlatilag csak a pártvezetés utazhatott, személygépkocsit magáncélra pedig egészen 1991-ig (!) csak pártvezetők és -káderek birtokolhattak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
