A bíbor tizenhárom árnyalata – divat és szépségápolás a császárkori Rómában
2015. november 30. 08:32
Idegszál a szívbe
Természetesen a sminkkészlet is részét képezte a római asszonyok szépségápolási eszköztárának. A korabeli nők krétaporral vagy ólomfestékkel kenték fehérre az arcukat, a pirospozsgás arcszínre vágyók pedig szederlevet használtak. A szemet általában korommal, elszenesedett rózsaszirmokból készült krémmel vagy datolyacsont hamujával festették ki. Különös szokás volt a halánték festése, és a szemöldök korommal történő kihúzása a – rómaiak által kedvelt – dúsabb hatás érdekében. A hölgyek arcuk kisebb hibáit is igyekeztek elfedni, amihez bablisztből előállított készítményt, vagy kenyérmasszát használtak. Iuvenalis ezekről a praktikákról sem volt túl jó véleménnyel: „Undor csak ránézni! Nevetség, mennyi kenyérbél duzzad az arcán” – írja egy helyen.
Az ókori Róma bővelkedett különböző kenőcsökben, illatszerekben és testápolókban, amelyekről idősebb Plinius számolt be kimerítő részletességgel. Már ekkoriban is léteztek hidratáló és ránctalanító krémek, amelyeket mandulaolajból, mézből, állati zsiradékból, és olykor krokodilürülékből készítettek.A birodalom lakosai tisztálkodáskor illatos olajat használtak, amelyet az ún. strigillel, egy begörbített végű fémtárggyal kapartak le. Parfümként olajos krémeket használtak. A legkedveltebb illatok a nárcisz, a fahéj, és a rózsa voltak.
Bár a császárkori szerzők a feltűnő ékszerhasználatot az erkölcsi züllés tüneteként értékelték, ez nem akadályozta meg a római hölgyeket, hogy karkötőkkel, fülbevalókkal és nyakláncokkal ékesítsék testüket. A legdrágább ékszerek természetesen aranyból készültek, de az ezüst és a bronz is gyakori alapanyagnak számított, elsősorban a tehetősebbek drága csecsebecséit utánzó szegényebb rétegek körében. Nem volt ritka a borostyánkő, a vas, az üveg, és különböző állati csontok felhasználása sem. A drágaköveket gyakran igazgyöngyökkel helyettesítették, amelynek nagyobb értéket tulajdonítottak, mint a többi drága- vagy féldrágakőnek, mivel ez utóbbiak nem voltak kellőképpen lecsiszolva.
A római hölgyek nemcsak a csuklójukon, hanem a karjukon is viseltek karperecet. Kedvelt volt a tekergő kígyót utánzó karkötő, és léteztek huzalból készült, valamint nagyméretű gyöngyszemekből álló karperecek is. Nők és férfiak egyaránt viseltek gyűrűket, amelyek általában valamilyen társadalmi pozíció jelzésére szolgáltak. Az ékszerfajta kört formázó alakja miatt az istenekkel való szoros kapcsolat kifejezésére is alkalmas volt. Bár minden ujjon hordhattak, legtöbbször a bal kéz gyűrűsujjára húzták fel az ékszert, mivel – amint Gellius, az i. sz. 2. században élt antik leírásából tudjuk – úgy gondolták, innen egy vékony idegszál egyenesen a szívbe vezet. A magyarázat persze téves, a szokás azonban mindmáig kitartott.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
