A 19. századi angol kórházakba csak azt engedték be, akinek volt pénze saját temetésére
2018. március 21. 17:05
Elkerülhetetlen rossz
Nem csak a betegek voltak idegesek műtét előtt. A műtőorvosokat is gyakran zavarta, hogy élő testekbe kell belevágniuk. Charles Bell skót sebészt úgy írta le egyik kollégája, mint „aki egy elkerülhetetlen rosszal való szembenézéstől retteg.” John Abernethy, a Szent Bertalan kórház sebésze bevallotta, hogy egy kimondottan szörnyű műtét előtt vagy után hajlamos volt sírásra és rosszullétre. A műtő felé menve úgy érezte magát, mint aki „a bitófa felé” megy. Sok műtőorvos számolt be róla, hogy amint a meztelen csonttal találták szemben magukat, ijesztőnek találták a gondolatot, hogy keresztül kell fűrészelniük rajta. Még a bemetszésekben gyakorlott sebészek is visszakozhattak a végtagok eltávolításánál. 1823-ban Thomas Alcock kijelentette, hogy az emberiség „beleborzong a gondolatba, hogy a kés és villa napi használatán kívül bármiféle eszközzel képzetlen férfiak hajtsanak végre elvetemült kezeikkel műtétet szenvedő embertársaikon.” Felidézett egy vérfagyasztó történetet egy sebészről, akinek fűrésze úgy beleragadt egy páciens csontjába, hogy nem lehetett kihúzni.
De bármilyen borzalmasok is voltak ezek a kórházak, nem volt könnyű bejutni sem. Az egész 19. században London csaknem összes kórháza (a Királyi Ingyenes Kórház kivételével) egyfajta jegyrendszerrel korlátozta beáramló betegei számát. Az ember a kórház egyik „előfizetőjétől” szerezhetett ilyen jegyet. Ez egy olyan személy volt, aki egy éves díj befizetésével jogot nyert a páciensek beutalására és a kórház személyzeti választásain való szavazásra. A jegyhez jutáshoz fáradhatatlanul kérlelni kellett az „előfizetőt”, a betegek sokszor napokig álltak sorban az illető portájánál, hogy szóhoz juthassanak a szolgálóinál, és bekönyöröghessék magukat a kórházba. Egyes kórházak csak olyan betegeket engedtek be, akik hozták magukkal a pénzt a minden bizonnyal sorra kerülő temetésükre is. Mások, mint a londoni Szent Tamás, kétszeres díjat számoltak fel, ha a beléptetést felügyelő szerint a beteg „rossz szagú” volt.
Abban a korban, amikor a kórokozókat és a fertőtlenítést még nem értették, a kórházi nyomor ellenszerei csak elvétve fordultak elő. James Y. Simpson szülészorvos egy igencsak végletes megoldást javasolt: ha a keresztfertőzést nem lehet kontrollálni, akkor a kórházakat időről-időre le kell rombolni, és újjáépíteni. Egy John Eric Erichsen nevű sebész hasonló álláspontot képviselt. „Ha egy kórházat már túlzottan sújt a vérmérgezés, ugyanolyan lehetetlen azt fertőtleníteni bármiféle ismert módszerrel, mint ahogyan a romlott sajtot sem lehet megtisztítani a benne tanyát vert kukacoktól” – írta. Szerinte egyetlen megoldás volt: a „fertőzött ruhaanyag” teljes körű megsemmisítése.
Az 1860-as évekre a helyzet elérte a kritikus tömeget. Egy olyan korban, amikor a műtétek aligha lehettek volna veszélyesebbek, előkerült egy valószínűtlen alak: Joseph Lister, egy fiatal, búskomor sebész. Azon állításával, hogy minden fertőzést bacilusok okoznak (és ezek legyőzhetők fertőtlenítéssel), örökre megváltoztatta a brit orvoslás történetét. (Magyarországon Semmelweis Ignác már 1847-től kötelezővé tette a klórmész-oldatos kézmosást klinikáján.) A 19. század végére a kórházak megszűntek „a halál házai” lenni, és a gyógyulás helyeivé váltak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
