Így született meg az Orosz Birodalom
2014. szeptember 22. 15:02 Csernus Szilveszter
Az orosz gőzhenger
A Szibériai Kánság behódoltatásával elhárult a legnagyobb akadály az oroszok keleti terjeszkedése előtt. Ezt követte a végeláthatatlan területek rendkívüli gyorsaságú bekebelezése, a kánság 1591-es megszűnése ugyanis zsilipszerűen nyitotta meg az utat a hódítók előtt.
A mozgatórugó egyfelől az igen értékes prém volt és persze az a tény, hogy a kisebb törzseken kívül semmi sem állt a cárok útjába. A róka, a rozsomák, a hermelin, a vidra, a hód és leginkább a coboly prémje - amit az európai piacokon értékesítettek - lassan a cárok egyik legértékesebb bevételévé vált. Bár az állatokat hamar túlvadászták, ám ezt kompenzálták Szibéria nemesfém-lelőhelyei, amelyek a mai napig az orosz gazdaság stabil bevételforrásainak számítanak.
Alig tizenöt évvel Jermak halála után már orosz erődök sorakoztak az Ob mentén. A keleti területek bekebelezése példa nélküli sebességgel folyt. 1619-ben megalapították a Moszkvától 4 ezer kilométerre fekvő Jenyiszejszkt, s már ekkor hírt kaptak egy fejlettebb, puskaport is ismerő civilizáció létezéséről - csak később derült ki, hogy Kínáról van szó.
Ez mindenesetre megindította az orosz gyarmatosítás második szakaszát, Kelet-Szibéria bekebelezését. Az ismeretlen területet előbb felfedezők járták körül; ebből szintén kivették a részüket a kozákok. Demodovics Pjanda kozák felfedező 1620-1623 között 8 ezer kilométert járt be maréknyi emberével, hírt adva a termékeny Léna-vidékről. 1628-ban Krasznojarszkot, 1632-ben pedig a Léna-parti Jakutszkot alapították meg a cár alattvalói, akik ekkorra már 8 ezer kilométerre jártak a fővárostól.
A Csendes-óceán innen már csak egy lépés volt: a Moszkvityin és Habarov fémjelezte expedíció 1639-ben pillantotta meg az eurázsiai kontinens túloldalán a Csendes-óceánt. A nyomdokaikban járók 1648-ban alapították meg Ohotszk erődjét, így az orosz hódítás elérte az óceánt. Közel hatvan év alatt a hódítók egy hatezer kilométer hosszúságú területet csatoltak a birodalomhoz, amit azért érdemes kiemelni, mert egyik gyarmattartó hatalom sem volt képes ilyen mértékű területnövekedést elérni ennyi idő alatt.
Ráadásul a cárság nem tartozott a nagyhatalmak közé ekkoriban. A korszak legjelentősebb "nemzetközi kongresszusára", a páneurópai rendezést biztosítani hivatott 1648-as vesztfáliai békére meghívást sem kaptak, holott a Csendes-óceán ekkor még csak két másik európai gyarmattartó hatalom, a spanyol és a holland partjait mosta.
Szibériát eleinte kormányszékekre osztották, amelyek élére a cár közvetlenül nevezte ki a "helytartókat". Mindezeket 1637-től a Szibériai Kormányszék alá rendelték (addig a Kazanyi Kormányszék alá tartoztak). A vajdák irányították a kereskedelmet és szedték be az adót, emellett a börtönök fenntartása is hozzájuk tartozott.
Ugyan a klasszikus munkatáborok az utolsó cárok és a Szovjetunió művei voltak, a szibériai rabság fogalma régebbre nyúlik vissza, hiszen az első elítélteket már a 16. században ide száműzték. Szibéria büntetési nemként került bele az orosz büntetőjogba. A halálbüntetést súlyosabb bűncselekményekre szabták ki, mint addig, míg a szankcionálandó cselekmények körét kibővítették, az így kialakult "jogi mezőt" pedig Szibériába száműzéssel büntették.
Hadifoglyokat először az északi háborúban (1700-1721) szállítottak a területre, így a svédek nyitották meg azon nemzetek sorát, amelyek fiai a történelem során szibériai fogságban sínylődtek. I. Péter (1682-1725) már azt is lehetővé tette, hogy a földesurak nemkívánatos jobbágyaikat Szibériába száműzzék, elősegítve a terület benépesítését.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
