A trónörökös, aki nem szerette a népeit

2014. június 27. 18:49

Minden magyar rebellis

Ahogy a sportban, úgy a történelemben sincs sok értelme a "mi lett volna, ha..." kezdetű kérdésfelvetésnek, ám a szarajevói merénylet és az első világháború 100. évfordulójának apropóján mintha megszaporodtak volna az ilyen jellegű okfejtések a különböző internetes médiumokban, fórumokon. Az azért mégis érdekelne: milyen uralkodó lett volna Ferenc Ferdinánd?

Mindig kockázatos ilyenkor véleményt formálni, ám elég hosszú volt Ferenc Ferdinánd nyilvános és bizalmas működése ahhoz, hogy mégis lehessen erről valamilyen képet alkotni. A kérdés megválaszolásához egész emberi habitusát kell megnézni, továbbá azokat a tényezőket, amelyek ezt a habitust alakították. Ezen tényezők közül az első a következő: úgy lett trónörökös, hogy tulajdonképpen az apjának kellett volna megörökölnie a trónt. De tekintve azt, hogy Károly Lajos főherceg - Ferenc Józsefhez hasonlóan - már idős volt, 1896-tól Ferenc Ferdinándot tekintették trónörökösnek. Ráadásul mivel korábban Rudolf koronaherceg volt a trónörökös, nem készítették fel arra, hogy ő lesz az uralkodó - emiatt is bizalmatlanság fogadta, különösen Magyarországon. A másik említésre méltó tényező egészségi állapota: Ferenc Ferdinánd beteges volt. A korabeli sajtóban megjelent írásokban arról lehetett olvasni, hogy úgyis meg fog halni, mielőtt trónra kerülne. Mindezek meglehetősen rosszul érintették az érzékeny fiatalembert.

Ferenc Ferdinánd a birodalom egységét akarta megerősíteni, ehhez pedig minden eszközt igénybe vett volna. Bigottan vallásos, nagyon konzervatív gondolkodású ember volt, aki Kelet-Európa jövőjét a cár, a német császár és az osztrák-magyar uralkodó szövetségében látta. A birodalmat átalakító terveihez igyekezett megnyerni a magyarországi nemzetiségeket és bevezetni az általános választójogot. Paradox módon tehát egy konzervatív célkitűzéshez próbált volna radikálisabb eszközöket igénybe venni. Az a sajátos helyzet állt elő, hogy Szarajevó után - amikor a magyar társadalom is lelkesedett, hogy meg kell büntetni a szerbeket - a magyar katonák egy olyan ember halálának megbosszulásáért harcoltak, aki nem szerette a magyar népet.

Honnan jött Ferenc Ferdinánd hírhedt magyarellenessége?

A századfordulón erős averzió alakult ki benne a magyarsággal szemben, ami hamarosan gyűlöletbe csapott át. Amit a kortársak írtak róla - nevezetesen hogy magyarellenes -, enyhe jelző a valósághoz képest, amit valójában érzett, mindenekelőtt a magyar politikai elittel szemben. Úgy látta, hogy a kiegyezés, a dualizmus, a birodalom belső megosztottsága tulajdonképpen a Habsburg Birodalom végének a kezdetét jelenti és ezért a magyarokat tette felelőssé - nem teljesen alaptalanul, hiszen 1867-re elsősorban a magyarok "verekedték ki" a kiegyezést. Ezek a szubjektív momentumok pedig túl erősnek bizonyultak ahhoz, hogy valamilyen uralkodói hivatástudattal leküzdhette volna őket, és nem ritkán adott hangot annak, hogy nem szereti a magyarokat; hozzá kell tenni, hogy nemcsak a magyar elittel voltak fenntartásai, hanem az egész nemzettel kapcsolatban.

Ha megnézzük a különböző népekhez fűződő viszonyait, akkor azt látjuk, hogy a legellenszenvesebbek számára a magyarok voltak, utána következtek a lengyelek, a zsidók és a szerbek, de éppenséggel az olaszokat sem kedvelte. Valamiféle szimpátiát érzett az erdélyi románok iránt, de ott is inkább az "ellenségem ellensége a barátom" logikája érvényesült. Azzal a szokatlan jelenséggel állunk tehát szemben, hogy van egy trónörököse a birodalomnak, mely trónörökös nem szereti a népeit. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem csak spekuláció, Ferenc Ferdinánd néha saját kezűleg is írt le ilyen mondatokat; 1904 táján például megfogalmazza, hogy minden magyar - legyen az gróf, herceg, polgár vagy bíboros - hazaáruló, rebellis.

Érdemes lenne talán megvizsgálni a magyarországi sajtó Ferenc Ferdinánd-képét...

Tudtommal ebben a formában ezt még nem kutatták. De azt ne feledjük el, hogy az első világháborúig az uralkodócsaládhoz való viszonyulás nagyon kényes kérdés volt: kerülni kellett a problematikus, dehonesztáló megjegyzéseket, s nem csak az esetleges sajtóperektől való félelem miatt. Csak áttételesen, áthallásokkal lehetett jelezni a sajtóban a fenntartást. Igaz, eme udvariassági szabályokat már Rudolf halálakor megszegték.

A magyarok kezdettől fogva gyanakodva nézték őt. Bizalmatlanok voltak vele szemben, mert korábban Rudolffal szimpatizáltak. Továbbá ott volt testvére, a vidám természetű Ottó, akit kedvelt a magyar elit és aki a magyar környezetben is jól mozgott. Ferenc Ferdinánd merev mentalitású ember volt, a belső félénkség párosult benne az elhivatottság-tudattal. Minden eljövendő konzervatív reformnak az értelmét pedig abban látta, hogy a magyarok birodalmi túlsúlyát meg kell törni és vissza kell szorítani.

Ettől még persze nem tudjuk, hogy milyen uralkodó vált volna belőle. Óvatos volt, a közkeletű hiedelmek szerint harcias természetű, méghozzá a korábbi időkben háborúpárti - de ez egyszerűen nem igaz. Bár az ő "embere" volt Franz Conrad von Hötzendorf gróf, az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének vezérkari főnöke, ennek ellenére 1908-ban és 1913-ban is visszafogta őt és a katonai köröket Szerbia kapcsán, holott többször felmerült, hogy hadjáratot kellene vezetni a birodalom déli szomszédja ellen, megtörve ezzel az ország erejét. Még egyszer mondom, Ferenc Ferdinánd nem volt háborúpárti.

1. Minden magyar rebellis
2. Mit akart a Belvedere-kör?
3. A Casus belli-ember