Zsebóra fogta fel a világháborús lövedéket

2014. április 24. 08:53

Walter Davis tizedes csupán a 22. életévét taposta, amikor 1915-ben az észak-staffordshire-i hadosztály kilencedik zászlóaljának tagjaként a francia fronton teljesített szolgálatot. A véres somme-i csatában egy különösen heves tűzpárbajban vett részt, amely során golyót kapott a mellkasának jobb oldalába. Davis életét csodával határos módon megmentette a mellényzsebébe dugott, tömör ezüstből készült zsebóra.

A történet generációkon keresztül öröklődött a családjában, azonban a bizonyíték, a horpadt időmérő eszköz csak a napokban került elő a családi fészek poros padlásáról, ahová fél évszázaddal ezelőtt száműzték. Davis 59 éves unokája, Linda Ward a padláson pakolászott, amikor a nagypapa háborús naplója mellett véletlenül rálelt a zsebórára, valamint a német lövedékre.

"12 esztendős voltam, amikor a nagyapám elhunyt, így még emlékszem rá. Sohasem beszélt a nagy háborúról. Három évvel később az édesapám megmutatta nekem a családi ereklyét, azonban később nyoma veszett" - mondta Ward.

A nagypapa naplójából meg lehetett tudni, hogy míg Davis szerencsés módon túlélte az ellenséges golyóáradatot, a mellett lévő bajtársa fejlövést kapott, és azonnal meghalt. A katona rövid naplója - amely nem tartalmaz helyszíneket és pontos időpontokat, valamint a zsebórás történetet sem említi - lenyűgözően adja vissza a világháború borzalmait. Így írt róla: "állandóan akörül forognak a gondolataim, hogy soha többé nem látom viszont Angliát. Egy napon bekövetkezik, ám már nem érdekel, megszoktam az érzést, nem érdekel, mi fog holnap történni. Ha meg kell halnom, meg fogok, vagy itt, vagy máshol."

Leírta, hogy többször is közel került a halálhoz. A mellvéd építésekor kétszer is robbant mellette egy bomba, és beterítette földdel, hogy alatta majdnem megfulladt, míg "egy másik alkalommal kevesebb, mint egy yardnyi (91 centiméter) távolságra esett le mellettem egy lövedék. Ha az felrobban, én már nem lennék" - írta. "Az első veszteségek akkor értek bennünket, amikor a német vonalaktól mintegy 200 yardnyira (180 méter) kezdtünk el árkot ásni, hat ember maradt ott. Néhány nappal később az egyik legjobb emberemet vesztettem el. Szegény Jim Ford! Mindig segítőkész, jó ember volt. Egy repesz találta el az egyik faluban, teljes katonai tiszteletadás közepette temettük el. Egy szép kereszt jelöli a sírját, soha nem felejtem el, hol állt."

Davist a hadba vonulása után 12 hónappal hazaküldték, ugyanis a somme-i csatában megsérült a lába, miközben egységét vezette a németek ellen. "Semmit sem tettünk egészen addig, amíg el nem értük a Somme folyót. Senki sem tudta hová megyünk, csak azt tudtuk: lehet, hogy a sírunkhoz. (...) Az a csata maga volt a pokol, mindenütt holttestek feküdtek, rettentő sok embert vesztettünk.

A naplójának utolsó szavai így szóltak: "Megsérült a lábam, amikor a harmadik vonalban támadtunk. (...) Július 17-én érkeztünk meg Angliába. 11 hónap és 14 nap után elegem van Franciaországból."

A háborút követően Wednesfieldben telepedett le, és kőművesként élt 76 éves korában bekövetkezett haláláig. A világháború után két gyermeke, kilenc unokája, 19 dédunokája és 15 ükunokája született. "Ha az óráját nem a felső zsebébe tette volna, mi 45-en most nem lennénk" - gondolt bele az unokája.