Vadkeleti koncertek a kádári Magyarországról
2013. október 15. 10:03
A magyar könnyűzene képviselőit előszeretettel fogadták a Kádár-korszakban a Vasfüggönytől keletre, mert ott ők jelentették azt a kis ablakot, amelyen keresztül a „nyugati kultúrába” kicsit közelebbről beleszagolhattak.
„Vajaskenyér-túrák"
A magyar könnyűzenei műfaj képviselőit előszeretettel fogadták külföldön a Kádár-korszakban, főleg a Vasfüggönytől keletre, mert ott ők jelentették azt a kis ablakot, amelyen keresztül a „nyugati kultúrába” kicsit közelebbről beleszagolhattak a szocialista blokk országainak rajongói. Ugyanakkor Nyugaton is tárt karokkal várták (volna) őket, ahol egyfajta kuriózumszámba mentek, ezzel együtt pedig elismerték zenei teljesítményüket.
Alapvetően nehéz volt kijutni külföldre szerepelni még a leginkább befutott zenészeknek is, mert kevés „kiadó hely” akadt az anyagilag megbecsült külhoni turnékra, emellett pedig az erőteljes pártállami kontroll gondoskodott arról, hogy ne lehessen kiküldeni csak azokat, akik méltóképpen képviselték a szocialista Magyarországot. Nem hiába hívták ezeket a haknikat „vajaskenyér-túráknak”, mivel a jól jövedelmező koncertek érdekében azok a zenészek, akik közel kerültek a húsosfazekakhoz és részt akartak venni a külföldi haknikon, számos, egymást megerősítő visszaemlékezés szerint nem egyszer kenőpénzt adtak a külföldi koncerteket szervező Interkoncert alkalmazottai részére, hogy kimehessenek játszani. (Előfordult aztán az a skizofrén helyzet is, hogy éppen azok az Interkoncert-alkalmazottak, akik jókora baksisért vállalták egy adott zenekar „menedzselését” külföldre, kedvező alkalom adtán ők maguk is disszidáltak, és Nyugaton próbálták kamatoztatni pop-rockzenei kapcsolataikat, tapasztalataikat.)
Nem csak azért volt azonban igen vonzó egy-egy külföldi túra a zenészek számára, mert viszonylag jól lehetett vele keresni, hanem azért is, mert – a kortárs sportolókhoz hasonlóan – alkalmat adott egy kis „mellékes” megkeresésére is. Így sikerült behozniuk a muzsikusoknak a korabeli visszaemlékezések szerint nem csak ruhaneműket, hanem például hangfalakban orosz ikonokat, de persze az arany minden fajtája és az ékszerek is keresett portékát jelentettek körükben, amiket itthon megfelelő haszonnal adtak tovább.
Egy alkalommal például a szovjet-magyar határon a vámvizsgálat során Bencsik Sándor, a P. Mobil gitárosa feltűnően bosszús volt, amikor nem találta a fogkrémes tubusát. Nagy megkönnyebbülésére végül kiderült, hogy az egy zenésztársánál lapult, és azonnal lecsapott rá, hogy adja vissza neki, és természetesen meg is kapta a hőn áhított szájápolási eszközét. Csak miután nagy sokára közölte a banda tagjaival, hogy a fogpasztába rejtette a drágaköveket, amiket a Szovjetunióban vásárolt, tört ki a kacaj az együttes tagjai között, mondván, hogy ilyen fogást még nem hallottak. Aztán, miután zenész-berkekben híre ment az esetnek, mások is próbálkoztak ezzel a trükkel…
A zenészeknek azzal is számolniuk kellett a határon túl, hogy szinte biztosan figyelik minden lépésüket a monopolhelyzetben lévő Interkoncert munkatársai, akik arra is ügyeltek, hogy a bohémségükről közismert popzenészek akár egy-egy meg nem gondolt megnyilvánulással ne hozzák kellemetlen helyzetbe a „legvidámabb barakként” nyilvántartott Magyarországot. Elő is fordultak-kisebb-nagyobb incidensek egyebek mellett a színpadi koreográfia terén. Az Omega a hetvenes években egyenesen direkt túljátszotta színpadi mozgását, amikor a szovjet elvtársaknak mutatták be előzetesen programjukat, abban a reményben, hogy nem kell majd kiutazniuk a „nagy testvér” országába, mert Nyugaton őket sokkal zsírosabb koncertlehetőségek várták.
Igyekezetüket siker koronázta, a kommunista pártapparatcsikok annyira elszörnyülködtek az előzetes meghallgatáson Kóbor János akkor vadnak minősülő fel-alá futkosásán, hogy hiába várták a Szovjetunióban több tízezren a Nyugaton nemes egyszerűséggel csak Red Star-nak nevezett csapatot, inkább táncdalénekesnőket hívtak meg a tajgára énekelni. Hozzátehetjük, hogy a szovjeteknél már az is kiverte a biztosítékot, ha egy énekes levette az állványról a mikrofont – ezt egyenesen tiltották –, nemhogy még rohangáljanak is azzal a színpadon. Kóbornak ugyanakkor esze ágába sem jutott, hogy ne tegyen másként, és ha ehhez még hozzászámítjuk az akkor már jóformán emblémájává vált hosszú sörényét, amelyet sokszor meg-meglengetett előadás közben, elképzelhetjük, mennyire gyanakvóan tekintettek rá a szovjet hivatalnokok.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
