Kommunista miniszterből vértanú
2013. szeptember 24. 08:03 Csernus Szilveszter
1949. szeptember 24-én egy grandiózus színjáték utolsó felvonásának lehetett tanúja a Budapesti Népbíróság tárgyalótermébe zsúfolódó tömeg. Dr. Jankó Péter kúriai bíró ekkor mondta ki a volt kommunista kormánytag Rajk Lászlóra és két társára a halálbüntetést, a főper három további áldozatára pedig hosszú idejű, fegyházban letöltendő szabadságvesztést. A valós körülményekkel tisztában lévő Rajk az utolsó szó jogán újfent beismerte és igaznak tartotta az ellene felhozott vádakat és alávetette magát a Népbíróság ítéletének.
A forradalom felfalja gyermekeit
1949. május 31-én éjjel egy ÁVH-s különítmény, Péter Gábor személyes vezetésével elhurcolta lakásáról az Andrássy (akkor: Sztálin) út 60-ba Rajk Lászlót, akit alig két hete választottak országgyűlési képviselővé, s aki nem mellesleg hivatalban lévő külügyminiszter is volt. Az eljárás több szempontból is jogszerűtlen volt, mert sem a kormányt, sem az Országgyűlést nem tájékoztatták előre, de a Magyar Dolgozók Pártjának vezető szervei sem járultak hozzá a Központi Vezetőség, egyúttal a Politikai Bizottság egyik tagjának letartóztatásához. A Rákosi vezette sztálinista önkényuralom még a diktatúrák formális jogszerűségét sem tartotta be.
A kommunista hatalomátvétel sztálini forgatókönyvében a társadalom, az államvezetés, majd a baloldal „megtisztítása” után az osztályharc tovább folytatódott, sőt fokozódott: immár a pártba befurakodott ellenséggel kellett leszámolni. Az ellenségkép folyamatos fenntartása a forradalmi ieológia legitimációját is szolgálta, de a párton belüli bizonytalanság-érzés is növekedett. Ha pedig bárki gyanús lehet, akkor csak a Moszkvához való mennél erősebb kötődés jelentheti az egyetlen biztos pontot. Az, hogy melyik kommunista vezetőből lett ez az ellenség, az nem egyszer személyes leszámolásoknak, hatalmi harcoknak volt a függvénye.
A székelyudvarhelyi születésű Rajk László ügye nem volt egyedülálló a szovjet blokk népi demokráciáiban. Az úgynevezett „monstre” pereknek az 1936-38-as sztálini tisztogatások adták az alapot és a követendő példát. Sokszor elég volt a vádiratban a „trockista” helyére a „titóista” jelzőt kicserélni. A perek fő áldozatai az első vonalbeli politikusok közül kerültek ki. Tipikus titóista perekben a népi demokráciák valamennyi országa (az NDK-t kivéve) kivette a részét. A vérfürdő nagysága szerint az első helyet az albán Kocsi Dzodze pere és kivégzése (1949. május-június) illeti, utána következik a bolgár Trajcso Kosztov eltávolítása (1949. december), és némileg ide köthető a pozsonyi „szlovák-jugoszláv csoport”, Rudolf Slánský csehszlovák pártfőtitkár pere (1950-51).
Rákosi természetesen ez ügyben is bizonyítani akarta Sztálinnak, hogy számíthat „legkedvesebb tanítványára”. Rajk „kémbandájának” ügye 32 perből állt, ahol 93 személyt ítéltek el, közülük 15-öt halálra. Bukarestben a fentiekhez hasonló grandiózus per nem volt, Lengyelországban pedig csak a titóizmussal vádolt Władysław Gomułkát helyezték őrizetbe.
A kirakatpereket előre kidolgozott koncepció, „megdolgozott” tanúk és vádlottak, illetve megválogatott nagyközönség, sőt külföldi újságírók jelenléte jellemezte. A Rajk-ügy főperét, azaz a Rajk-pert is nagy nyilvánosság kísérte. Tizenhat szocialista, és huszonöt nyugati újság tudósítói számoltak be a tárgyalásról, összesen tizennégy országból.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
