Megnyílt a Louvre új iszlám művészeti gyűjteménye
2013. április 26. 10:30
A helyszín
A Visconti udvar volt az egyik utolsó, még rendelkezésre álló helyszín a Louvre hatalmas épületén belül, ezért ezt választották a gyűjtemény számára. A nemzetközi építészeti tervpályázatot megelőzően elkészített program azonban sok megfontolandó feltételt szabott az építészeti fantáziának. Mindenekelőtt adódott az udvar befedésének lehetősége, a Marly és a Puget udvarok esetéhez hasonlóan, amelyek ma a nagyméretű, XIV. és XV. Lajos által rendelt köztéri szobroknak adnak otthont. A megvalósítás módja azonban korántsem volt egyértelmű.
A Visconti udvar homlokzata az egyik legegységesebb és legszebb, ezért semmiképpen sem akarták eltakarni a látogatók szeme elől. Ráadásul a viszonylag kisméretű udvar teljes befedése drámaian megváltoztatta volna a kapcsolódó szárnyak természetes megvilágítását is, elsősorban a földszinti Galerie Daru-ban elhelyezett görög-római antik szobrok, valamint az emeleti képtárak környezetét. A másik alapvető kívánalom a természetes fénynek az új szárnyba történő, megfelelő módon való beengedése volt. Ugyanakkor olyan kiállítóteret kellett kialakítani, amely technikai felszereltségével megfelel a 21. század minden elvárásának, de belső kialakításával nem kel versenyre a bemutatandó tárgyakkal.
A nyertes építészpáros, Ricciotti és Bellini egy beduin sátort, vagy más megközelítésben egy úszó aranyfelhőt vagy lebegő aranyfátylat imitáló tetőzetet tervezett, amelynek magassága fél és hat méter között változik, sehol sem érintkezik a Visconti udvar frissen restaurált homlokzatával, és az üvegfalakon át szabadon láttatja annak díszítményeit. A valóságos építészeti bravúrral elkészített tető teljes mértékben megfelel az előzetes muzeológiai kívánalmaknak, mivel egységes, falakkal szét nem szabdalt terében a fémlepel által megszűrt, szétszóródó, az időjárás változását követő természetes fény különleges hatást biztosít a művek szemléléséhez. Így a felső, udvari szinten elhelyezett tárgyegyüttes egyfajta többletjelentést kap az alsó szinten, legnagyobb részt mesterséges fények között bemutatottakhoz képest.
Sophie Makariou, a gyűjtemény főkurátora szerint „ezek a tárgyak másfajta fényvilágban születtek, ezért nem szabad »hárembe« zárni őket. Az iszlám kerámiák mázán megcsillanó napfényt figyelve megértjük, mit is jelent pontosan a fémes csillogás.” Mindkét emelet sárgarézdarabokkal teleszórt fekete burkolattal borított, ami a tetőzet aranyának és az alsó szint falainak fekete beton színét visszhangozza, domináns sötétségével szépen engedi érvényesülni a gyönyörű tárgyakat és azok élénk színeit. Az alsó kiállítótér alatt húzódik még egy láthatatlan szint, itt helyezték el a kiállítás működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges technikai eszközöket.
Érdemes kicsit elidőzni a vakmerően megtervezett és hibátlanul kivitelezett tetőzetnél, amely az egész építészeti és muzeográfiai program csúcspontja. A „szitakötő szárnya”, ahogyan Mario Bellini elnevezte, olyan építészeti megoldást kínált, amely nem zavarta meg vizuálisan a belső teret, szabad kezet adva az installálás számára. A tető három rétegből áll, az acélcsövecskékből hajhálószerűen „szőtt”, aranybarna dupla lepel egy üvegréteget fog közre. A lepel külső része napernyőként funkcionál, belső fele pedig plafonként, és egyben csökkenti a bejövő természetes fény erejét.
A hullámzó vitorla-leplet kétszer 2350 darab leszerelhető háromszög alkotja, ezzel a módszerrel könnyen megoldható az üvegtető tisztítása is. Ezt a légiesnek tűnő, valójában 135 tonnás tetőt mindössze nyolc vékony oszlop tartja, négy a felső, négy pedig az alsó szinten. Ezzel a briliáns technikai megoldással eleget tettek a muzeológusok kívánságának is, hiszen az egységes térben szabadon, kötöttségek nélkül van lehetőség a vitrinek blokkszerű elhelyezésére, hogy a látogatók úgy járkálhassanak közöttük, mintha egy város utcáin sétálnának. Bár a gyűjtemény az acél-, üveg- és fénymennyezet alatt két szintre van osztva, mégis egyetlen térként működik.
Az udvar szintje olyan szigethez hasonlít, amelyet minden oldalról szabálytalan felületek vesznek körül, ezeken szűrődik be az ezerféleképpen megtört természetes fény a sokkal sötétebb alsó szint belsejébe. Itt a sötétség és a világosság találkozása a fekete falak között misztikus hatást kelt. A két szintet széles lépcső köti össze, ezt, ahogyan a tizenkét méter mélységben kialakított befogadó falakat is, különleges technikai eljárással, magas nyomáson készített betonból építették. A belsőépítészeti elrendezés egyszerű, világos és áttekinthető látványt biztosít, amelyben valóban a műtárgyak játsszák a főszerepet.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
