Szent Bálint napja, a szerelmesek ünnepe

2013. február 14. 10:02

Termékenységi-ünnepek

Február közepe már az ókortól bizonyíthatóan a szerelemmel és a termékenységgel kötődik össze. Az ókori Athén naptárában a január közepe és február közepe közé eső időszak Gamelion hónapja volt, amelyet Zeusz és Héra szent frigyének szenteltek. Az ókori Rómában február 15. Lupercalia napjaként Lupercus, a termékenység istenének ünnepe volt, aki félig meztelenül és kecskejelmezben jelent meg az ünneplők előtt.



Az ünnep előtti megtisztulási rítus kapcsán Lupercus papjai kecskéket áldoztak istenüknek, majd rituálisan bort fogyasztottak, végül a kecskebőrt a fejükre húzva, és a kecskebőrből hasogatott szíjakat lobogtatva meztelenül rohantak végig Róma utcáin, és igyekeztek minden arra járót megérinteni ezekkel a szíjakkal. Különösen a fiatal nők igyekeztek az útjukba kerülni, hogy ezzel is minél termékenyebbek legyenek, és hitük szerint így jóval könnyebben szülhették meg gyerekeiket is.

A korai kereszténységben a Lupercalia, és más termékenységi ünnephez Valentinus, azaz Szent Bálint ünnepe kapcsolódott. Azonban, hogy ki is volt ez a Valentinus, már nem könnyű kérdés. A katolikus lexikonok, és az Acta Sanctorum ugyanis legalább három különböző Bálintot tart nyilván, akik mindhárman mártírok voltak, és szinte ugyanakkor éltek, illetve a korai mártirológiák mindhármuk nevét február 14-éhez kötik. Kik is ők?

Az egyikük római pap volt, aki a harmadik század második felében szenvedett mártírságot, és a Via Flaminián temették el. A második Interamna (a mai Terni) püspöke volt, aki szintén a harmadik század második felében szenvedett mártírhalált, és szintén a Via Flaminián van eltemetve, bár nem ugyanott, mint az előző Bálint. A harmadik egy Észak-Afrikában meghalt mártír, akinek életéről szinte semmit sem tudunk.

Az ünnephez köthető még egy jóval korábban, i.sz. 140 körül élt keresztény gondolkodó, Valentinius is. Valentinius i.sz. 143-ban római püspökjelölt volt, és gondolkodása sokban különbözött a kor más keresztény gondolkodóitól. Tanításaiban a keresztény szerelem központi helye a házastársi ágy volt, így az ő munkáiban a testi szerelem nem volt annyira idegen és elképzelhetetlen, mint a többség, a kor mártírjainak és szentjeinek számára.

A valentiniusi gnózis a kötelező és ekkor formálódó szentségek mellett tehát központi helyet szánt a "házastársi kápolnának" is. Szent Valentinius maradványait a 19. században XVI. Gergely a dublini Whitefriar Street-i karmelitáknak adományozta, ahol a templom ezután a február 14-i szerelmesek egyik központi zarándokhelyévé vált. Egyes vélemények szerint a szent nevét később sokan összetévesztették a norman-francia 'galantin' szóval, ami szerelmest jelent, így válhatott Bálint a szerelmesek védőszentjévé.



Bálint személye tehát máig nem azonosítható pontosan, csak azt tudjuk, hogy mikortól kötötték össze nevét a szerelemmel. A korai krónikákban egyáltalán nem említenek bármiféle hasonló kapcsolatot, és a történészek szerint a későbbi verziók is vagy csak szimpla kitalációk, vagy utólag megírt történetek lehetnek. Szent Bálint ünnepe először I. Gelasius pápa idején, 498 körül került február 14-ére. A történészek között abban széles körű konszenzus van, hogy mindezt a Lupercalia ellensúlyozására rendelték el, illetve azért, hogy a két ünnep egybeolvasztásával az utóbbi átvegye a pogány szertartás szerepét.

A Szent Iván éjszaka és a téli napforduló története ismeretében ez egyáltalán nem volt egyedülálló a kor vallásai és hitvilágai fölött egyeduralomra törekvő kereszténység történetében. A kutatók szerint ekkortól ered az a szokás is (amely eredetileg szintén a Lupercaliahoz tartozott), hogy a fiatal szerelmesek nevük urnából való kihúzása alapján kerültek párba erre a napra. Erre azonban konkrét forrás nem áll rendelkezésünkre.

1. Termékenységi-ünnepek
2. A keresztény hagyományok
3. Bálint és a magyar népszokások