Adalékok a kommunizmus kutatás történeti problémájához
2012. december 29. 11:05 Ötvös István
Egy félbemaradt eljárás 1947-ből
1947 őszén a Katona Politikai Osztály akciót indított Pfeiffer Zoltán, a Magyar Függetlenségi Párt vezetője ellen. A korabeli gyakorlatnak megfelelően a tervezett eljárást katonai terheltekkel is kiszélesítették, és bevonták az ügybe Almásy Pált is. Almásy a második világháború végén a Bajcsy-Zsilinszky Endre nevéhez kapcsolódó ellenállási mozgalom „lőszerbeszerzőjeként” működött, és – személyes képességein túl – ez alapozta meg 1945 utáni karrierjét. Az ellenállási mozgalomban személyes kapcsolatban állt Pálffy Györggyel, aki a háború utáni Katpol vezetőjeként híresült el. Azonban tekintettel arra, hogy Almásy a kisgazdapárt katonai ügyekért felelős vezetőinek egyikévé, míg Pálffy az MKP politikai irányvonalának kiszolgálójává vált, ellenségekké váltak.
A nyomozás megindításakor arra is gondosan ügyeltek, hogy a tervezett eljárást – 1947 őszén – a Magyar Testvéri Közösség ügyéből vezessék le. A Közösség katonai szárnyát az ÁVH(!) – többek között – Tóth Istvánhoz és Jaczkó Pálhoz kötötte. A vallomás szerint a kisgazdapárt „véderő bizottságának titkáraként” Jaczkó katonai kérdésekkel fordult Tóth-hoz: „Amiben tudtam, rendelkezésére állottam, de általában a honvédség akkori helyzetéről kért felvilágosításai terén elsősorban a Honvédelmi Minisztériumban szolgálatot teljesítőkhöz, [...] Almásyhoz küldtem.” Almásy személye tehát a Magyar Testvéri Közösség ügyével kapcsolatban merült fel, de végül ő kimaradt az eljárásból. Tekintettel arra, hogy a Jaczkó-féle bizottság politikai elgondolásait 1946 nyarán nem tudta keresztülvinni, a bizottságba bekerült Szilágyi Gábor vk. százados, a Közösség tagja. Almásyt nem, viszont Szilágyit letartóztatták, csakhogy a bíróság 1947 nyarán felmentette.
Azonban nem volt menekvés. Amikor a Pfeiffer Zoltán elleni eljárást 1947 novemberében elkezdték, azonnal őrizetbe vették a két katonát és megkezdték az ügy felépítését. A vallomásokra és a korábban keletkezett operatív anyagokra támaszkodva, bizonyíthatóan kínzásokra támaszkodva, kezdett összegyűlni a megfelelő nyomozati anyag. Ismerve a korabeli gyakorlatot az ügy lényegében befejezés előtt állt, amikor hirtelen fordulattal a Katona Politikai Osztály kihátrált az ügyből. Számunkra most nem elsősorban ennek az eljárásnak a politikai-politikatörténeti vonatkozásai érdekesek, hanem az a módszer, ahogyan ez a kihátrálás végbement.
Pfeiffer Zoltán az 1947 őszi politikai élet legkarakteresebb kommunista-ellenes vezetője volt, a készülő eljárásról legmagasabb szinten is tudtak, és az ügy bizonyos értelemben a Magyar Testvéri Közösség perének egyfajta folytatása is lehetett volna. A „hátra arcot” tehát dokumentálni kellett. Az iratok által ránk hagyott történet szerint a kihallgatást vezető Berkesi András egyszer csak „észrevette”, hogy az őrizetes „hazudik”. Ezután kihallgató-társához fordult, aki természetesen nem vett észre semmit. A bizonytalankodás miatt felettesükhöz, Kardoshoz fordultak tanácsért, aki viszont azonnal felhívta felsőbb vezetőjüket, Pálffy Györgyöt. Pálffy – aki meg sem lepődik a történteken – nem tétovázik, hanem rögtön Rajk Lászlóhoz fordul tanácsért – aki azt az utasítást adta, hogy „derítsék fel az igazságot”.
Az őrizetesekkel ezután visszavonták vallomásaikat, és új jegyzőkönyvek születtek, amelyek tagadták a korábbi jegyzőkönyvek és az ügynöki jelentések állításait. Ezután már könnyedén le tudták zárni a meg sem kezdett eljárást. Az, hogy Berkesinek egyszer csak feltűnt, hogy az őrizetes hazudik, meglehetősen bornírt magyarázat. Más korabeli eljárásokban sem okozott ez különösebb problémát, ha nem egészen az igazságnak megfelelő jegyzőkönyvek születtek. Sőt a nyomozók az 1953-tól kezdődő felülvizsgálatok során elismerik, hogy tudatosan vettek fel az „igazságtól eltérő” jegyzőkönyveket.
De akkor mi történt valójában? Iratanyaggal persze nem lehet alátámasztani, de a történeti környezetet ismerve a rendelkezésre álló források alapján is logikusan levezethető. Tekintettel arra, hogy Pfeiffer Zoltán elhagyta az országot, az eljárás okafogyottá vált. Csakhogy nem lehetett azt mondani, hogy „elnézést uraim, tévedésből vertük önöket félholtra”, ezért eljátszották az egész műsort. Berkesi Kardostól, Pálffytól – valószínűtlenebb, de lehetséges – hogy magától Rajktól olyan utasítást kapott, mely szerint az eljárásra immár nincs szükség, számolják azt fel. Ezután elkezdődik a színjáték a „hazug terhelttel” és a telefonálgatással. És végül a megnyugtató – és a politikailag elvárt – végkifejlettel: a nyomozás megszüntetésével.
Számunkra mindez azért fontos, mert Berkesi utasításának nincs és feltehetően nem is lesz nyoma, akárhogy is keressük. Azonban a történet mégis kibogozható, a források elemzése tehát átsegít minket az irat-hiányon.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
